Önéletrajz (Kabos Ede)
szerző: Kabos Ede
Nem volt az egyszerű hódolat és rajongás, amivel én írói pályám hajnalán az igazság szolgálatába szegődtem. A kaliforniai aranyásók sápadó szomjúsága és láza hajszolt az igazság keresésben. Egy spanyol románcra emlékszem, melyet akkor diákéletem hónapos szobáin végighurcoltam: az utcai szoborárus románca volt, aki terrakottákkal járja az utcákat és könnyen túlád a szépség és a szerelem, a kacérság, az öröm, a bosszú szobrain, de az igazság szobra mindig a nyakán marad. Az igazság, amelyik senkinek sem kell, az kellett nekem. Csak azért is igazságot akartam árulni. Zola, Nietzsche, Ibsen voltak a bálványaim. Jókairól azt hittem, hogy generációkat tett tönkre a szép hazugságaival. Az akkori modernség fiataljaival együtt megcsináltuk az „Élet" című irodalmi revüt, mely az első lázadás volt a régi irodalom ellen. Ibsen, akire esküdtünk, a „Nóra" bemutatója alkalmából ellátogatott hozzánk Budapestre, s egy éjszaka, melyet vele a Vigadó-kávéházban töltöttünk, olyan hallgataggá tett, hogy egy darabig beszélni se akartam. Mert ő is áthallgatta az egész éjszakát. Brandes, aki úgy támogatta törekvéseinket, hogy nyolc oldalas levélben megírta, mekkora nagy ember ő, mennyit írt, hogyan üldözik a zsidóvoltáért s hogyan rajonganak érte a fiatal diákok: egy kicsit kiábrándított. De azért ástam az igazság után fanatikusan s aztán kétszer egymásután történt velem valami nagyon különös dolog. Előbb Mikszáth, majd báró Dóczy Lajos, csóválta a fejét, mikor bemutattak. Mintha megbeszélték volna egymás közt, mindegyik azzal a megjegyzéssel kezdte: „én magát sokkal öregebbnek képzeltem." Az igazság szolgálata nyilván öregít. Akkor senki se akarta nekem elhinni, hogy fiatal vagyok. Pedig még nem voltam harminc éves.
Az én írói munkásságom vonala az öregtől az ifjúságig kígyózott. Úgy ugrottam bele gyerekfejjel az irodalomba, hogy meg kell találnom a gonoszul elrejtett igazságot, mely nélkül élni nem lehet, s oda jutottam, hogy meg szeretném találni azt a rejtőző, gyönyörű hazugságot, amellyel sokkal szebben lehetne élni. Munkáim sorozata ezt a lehetetlen utat jelzi: az eleinte hajszolt igazságtól a szomjazva keresett hazugságig. Már nem hiszem, hogy az igazság üldözött vad s az éhség tornyába zárt fogoly. Gondolom: a boldogság gyűrűjében az igazság nem a gyémánt, nem is az arany, legföllebb az a kis ólom, amivel a nemes fémet keményítik. Nem kell az igazság. A szépséget szomjazom. S ott voltam, ott kellett lennem a „Nyugat" alakulásánál is. A csúfolódó levelek, melyek az első Ady-versek nyomán íródtak, az én szerkesztői asztalomban tűntek el, hogy ne zavarják az új ember indulásának útját. Egész lelkemmel vártam az érkező szépséget, melynek rajongója voltam már akkor is, mikor kevesebben és erőtlenebbül áldoztunk oltárán. Aki addig egyedülvalónak, magányos embernek éreztem magamat, egyszerre hangos, harcos, fiatalos társaságban voltam és a szemeim kicserélődtek. Új életet láttam. És ma nem egyszer esik meg velem, hogy a fiatalságomon csodálkoznak. A szépség szolgálata nyilván fiatalít.
Néhány lexikális adat.
1864. december 2-án születtem a szatmármegyei Nagy-Károlyban. Tanárnak készültem és újságíró lettem. Szerkesztettem a Magyar Szalont, a Budapesti Naplót, most Az Érdekes Újságot. Mint publicista írtam a Pesti Naplóba, Pester Loydba. Most a Pesti Hírlap egyik vezércikkírója vagyok.
Kabos Ede