A lap feldolgozottságának foka

Öldöklő angyal

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Öldöklő angyal
szerző: Arany János
Az 1850-es évek kezdetéről.

                  I.

Elzönge oltár zsámolyán
A „holtodiglan — holtomiglan:”
Férj a legény, nő a leány;
Áll a menyegző napja vígan.
Ősz Bay háza, e komor
Hajlék, örömtől pezsgve forr;
Minden zugában oly tele
Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele
A vén fal, mintha érzene.
A nagy szobák, a bő terem,
Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult
Visszhang — ki minden ott esett
Kicsiny neszt oly mohón lesett —
Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek,
Cserággal ékes czimerek,
És néhol egy kép a falon,
(Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arcz:
Előre hátra vigalom!
Mert első nász ez a mai,
Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé:
Mióta oltárhoz vivé
Azt, a ki már csak néhai.
Első, utolsó... Haj! korán,
Évek következő során
Hullottak sirba gyermeki,
Örömét olly gyorsan elvivén,
A mily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén
Oly sok apai szeretet;
De ő megőrzé ezeket,
Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt,
Hogy annak adná mind együtt
Szerelmét, mely szivébe gyült.


                  II.[1]

„Helyet!” — Menyasszony tánczra jő
Szép Anna s a derék Jenő;
A vőlegény s kit jobb karára
Fűzött, szemérmetes arája.
A férfi büszke, gyors, merész;
Daczos, kihívó módra néz
És mintegy azt jelenti arcza:
E boldogság nem fog ki rajta
De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek,
Szokatlan érzéstől remeg,
Ugy, mintha felriasztott vére
Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért
Talán sokall is ennyi bért
S míg áldozatúl nem esék,
Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint — nem henyén,
Hivalkodásban — nőve fel,
Az apai lak tűzhelyén
Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd,
Melyen érettség hamva rezg,
De illető kéz nem nyomott
Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán, —
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, —
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-mocczanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa „nem” s hév „igen”-ek:
Előtte ismeretlenek.
Igaz, hogy vére könnyű folyama
Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék
— Mint szilaj őzet — megrebbenték:
De helyrepótlá gyors szökése
A veszteséget csakhamar —
És ujra higgadt lőn verése,
Nyomot nem ejte a zavar.
Ma is, midőn oltár előtt,
Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifjú kebelen
Se gyűlölet, se szerelem.
Tizennyolcz év öntudata,
S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul,
Elég volt, hogy kezet ada.
A szív? előtte oly csecsebecse,
Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott:
Tán lételét sem érezi;
Miként nem szoktuk érzeni
Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola;
S gondolna bár, mit mondana?
¸Hisz’ ő mindenkit úgy szeret:
¸Miért ne épen ez egyet?!
Szivét alig zavarja más,
Mint a szokatlan változás,
Egy édes, lázas sejtelem,
Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért:
Maga magának rejtelem.


                  III.

Most a hegedű és oboj[2]
Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly;
És átrezeg a dallamon
Egy szende, lassu czimbalom.
Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan vissza lép;
Mértékre illeszti bokáit,
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene:
Ugy andalog, külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdulatit követve, párja,
Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ,
Őrája néz, mint hold a napra
Kitől szelídebb fényét kapja.
De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele,
Merészebb a nyirettyű, — s olykor
Egy réz tülök mély öble horkol.
És délczegebb és bátorabb —
És majd közelb, majd távolabb
Jár a legény — míg, mintegy díjul,
A szép arával összesímul.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja most azt, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé.
A hölgy pedig fordúl vele;
De ugy lép, mintha lengene
S lábak helyett a hosszu öltöny
Redői tartanák a földön.
Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét;
Harsány zenébe tör elő
A trombita és klarinét.
Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell,
A sarkantyú mértékre peng,
A hó kebel gyér fátyla reng;
A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog — szemet keres...
S ha majd fokonként, a zene
Szilaj csárdásba átmene
Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át
S hévvel ragadja meg ölön
Mosolyra gyult menyasszonyát.
A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán
És perdül — egy darabbá válván,
(Mikéntha része volna csak
Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét
A szellő suhogó mezét.
De végre a szilaj zene
(Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen
Megcsöndesűl a tánczterem:
S a hölgy, kit a legény vezet,
Pihegve néz ülőhelyet.


                  IV.

De „három a tánc!” így riad:
Pihenni most még nem szabad;
Gyöngéden visszakészti hát
Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény
Az ugrós tánczba vigszökellve mén,
S mint hajdan Róma hősei
Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Most a szilárd tölgy deszka pad
Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle
A táncz alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf;
Az csúszni látszik, mintha kérne;
Amaz, sebes szemmel kisérve,
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem
Széltében egy oldalfelez,
Mint a hajó a tengeren
Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja
Csalfán odább áll s neveti
Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, —
Kit mégis rászed azután.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott
Félvállról, hogyha ő is mást kapott.
De vajmikép irhassam én le,
Oh nemzetem, szép tánczodat!
Busúlni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érzeni,
Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jókedvét vázolom.
„Hajrá!” riad némely legény,
A másik igy: „csováld! csováld!”
A harmadik dévaj pedig
Egy „szembe szivem”-et kiált:
Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény,
Egy por belepte vén csatár
És így üvölt:
„Jön a török! jön a tatár!”

 
                  V.

E szókra az ijedt zenész
Elejti kongó műszerét;
A vígadó nép összenéz,
Megfagyni érzi szíverét.
A táncz hevétől felpirult
Arczokra sápadtság borult;
Hasonló a kisérteti
Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék
Világát rémesen veti.
A szó zavartan tétovázék,
S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég
És nem lel útat kifelé.
A legszemesb lélekjelenlét
Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett,
Keresvén a vezérfonalt,
Mely most, e meglepő, zavart
Perczben, kezéből kiesett,
Majd lőn tolongás összevissza,
Egy eszme: „fussunk!” lett közös,
„Hová?” az mindegy, közönyös,
Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő
A vőlegény, harczos Jenő:
Kardját feszíti hirtelen
Keresztül az ajtófelen
És felkiált:
"”Ha! mit jelentsen e dolog?
Csak nem leszünk mind asszonyok?
Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem;
Még van idő: még a veszély
Elől vonúlhat a madár;
Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél
A vészt, melynek morajja kél,
Mely mintegy álmában beszél.
Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő.
Hanem mi, kik ama nevet
Hordjuk, mely büszkévé tehet,
Mely, csak kiejtve szárazon,
A bátorsággal egyazon —
Mi férfiak!... a férfi küzd,
Futásban néki nincsen üdv,
Acél csöngetve vár acélt,
Keresve kerűli a veszélyt.
Mit csevegek, mint egy mesélő!
Futni korán, habozni késő:
Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állitani ki.
Gyűlőhely: e ház udvarán;
Idő: egy óra lesz talán,
Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi.
S ha összegyült a kis csapat,
Meglátjuk mi dolog akad;
Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly.
Vezérhez, a kinek csata
Előtt még nincsen vert hada;
Sereghez, melly, a merre az ut
Rövidebb, mindig arra fut:
Nem hátra, míg előre tud.”

 
                  VI.

Immár az összegyült csapat
Vár indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán
Szép Anna mellett búcsuján.
Nem fog soká tartani az:
Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult
Erőtlenség órákra nyujt.
Bucsúja férfias, rövid:
De arcza rögtön elsötétűl
Amint elválna hitvesétül;
Fájlalja pusztult örömit.
Fájlalja, hogy első heve
Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában
Átkozza... de későn, hiában.
Mit tehet ő? csekély hada?
Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár,
Nem boldogabb-e a páros madár,
A rengeteg páros vada?
Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét...
Nem annyit — ah! el nem veszett,
Nem vetteték Édenre zár
Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett!
Kebellázító sejtelem
Kigyói marják szertelen,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

      (Itt a kézirat félbeszakad)


Megjegyzés
  1. Ez és a következő két vers-szak, mint töredék, megjelent Arany ELEGYES MŰVEI sorozatában A MAGYAR TÁNCZ czím alatt.
  2. Hautbois (francia: oboa)