Óda a nyugati Szélhez
1
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad
A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe ─ Te,
Kinek szekere téli sutba hord
Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
2
Te, kinek ─ míg az ég reng ─ áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,
S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog
Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgető
Vihar sörénye! ─ Óh, Te, a szegény
Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszkető
Páráid terhelik, s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! ─ oh, halld dalom.
3
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég
Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sürűbb napfényén égve lenn,
S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb ─ óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing
S fenékig nyílik s látszik lent a mély
Tenger-virág s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull ─ óh, halld dalom!
4
Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Erőt, erős Úr! ─ vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki
Víg lelke vissza, óh, ég vándora!─
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül ─ óh, tán soha
Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,
S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!
5
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj ─ óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,
Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?