Óda a naphoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Óda a naphoz
szerző: Komjáthy Jenő
1891. április 13.

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!
Lángszekerén a lelkesedésnek
Tündöklő trónodig emelkedem
Zengeni s áldani téged ó, dicső!
A mozdulatlan, ős világtalan világot
Lángra te gyújtád;
Harmatcsep, orkán, kedv, sirám, a bűn s a pompa,
A virág és a gondolat, az állat és az eszme:
Mind a te munkád.

Te vagy az Isten! Mint a többi, én nem alkotok
Magamnak semmiféle bálványt,
Se holt kövekből, sem a gondolat
Kiszáradt, zörgő, síri váziból.
Ők lelket tűzaranykohódban nem keresnek,
Mert vakok arra;
De látom én sugárzó csillagtetemedben
Az örök tűzmagot s az ősi, az isteni lelket
Ömleni abba!

Mert te vagy Adonáj s te vagy a sokszemű Ozír.
El-Saddaj is te vagy, a szörnyű,
A halhatatlan Jehova te vagy
És te vagy Moloch is, a tűz, az úr;
Te vagy a fénylő Jupiter, Zeusz, az égi
S te vagy Apolló!
A pusztitó, a zord, a sivatag Azázel,
S a ragyogó, a lobogó Bál - jól tudom - te vagy mind,
Lángokat oldó!

Lobognak más napok, tündöklő csillagistenek,
De egy sem áll olyan közel szivemhez,
És senki sincs nálad jóságosabb.
De vészt szemöldököd egyetlen rándulása hozhat,
És semmi sem lehet fönségesebb az űrben
A te haragodnál.
Ó, boldog én, kinek szerelmed óriási terhe könnyű!
Ugy érzem olykor, mintha egyesülnénk, és szivemben
Mintha te lobognál.

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!
Lángszekerén a lelkesedésnek
Tündöklő trónodig emelkedém,
S dicsőjtve zengtelek, atyám!
Gyújts halhatatlan lángokat te bennem,
Örökre lássalak!
Csókolj és ostorozz, szívd, égesd föl lelkemet bár,
Ölelj vagy ölj meg: üdvözítesz; sújts avagy emelj bár:
Tégedet áldlak!