Ugrás a tartalomhoz

Ó régi kávéház...

A Wikiforrásból
Ó régi kávéház...
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám

Somlyó Zoltánnak ajánlom

Ó régi kávéház, ahol oly sokszor ültem,
Hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
Csak mint a koldúsnak, aki pihen a padkán
S megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
Meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét
És mint hívő keresztény elmondanék egy ávét,
Multán az ifjuságnak s multán a régi láznak.

Barátaimról és egy isteni merésű
Vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal,
Meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
Melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.
Itt ültünk boldogan s haragos szavainkban
Bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,
Mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,
Mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.

Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
Kiknek talentumot egy isten kegye osztott
És tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
Melyen fehéren futnak a billiárd golyói.
És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,
Itt a profán zajban szárnyat kapott a lelkünk,
És drága nők felé egy-egy verset tereltünk,
A füstből, a fényből egy ártatlan galambot.

Virradtig vártunk itt s istennél szabadabban
Mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,
Egészséges fogunk a zuzmarát harapta,
S fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban.
Kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,
S a bús Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel,
Mint rózsaszínű rózsák lassan ringtak a nők el,
Éreztük életünk s a sötét Budapestet.

Áldott cigány időm, áldott elektromosság,
Mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,
Ingmellemen búsan remeg egy régi pászma,
De sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.
Merengek tétován e fáradt-fényű fürdőn,
Szemét közt turkálok nem-csitult bánatommal,
Emlékeket vetek fel megmozduló botommal,
S nézem a tükrökön meggyérült régi fürtöm.

Szentelt tanyája te szívemnek és szavamnak,
Mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,
A forradalmas víz békült medrén aláfolyt,
S most csöndes újra már a párna és a pamlag.
A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,
Keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,
Megkoppintom félénken a poharat, az asztalt,
S a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.

Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,
Kik álmosak voltak és valaha egy széken
Nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,
És már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.
Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,
Ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra
S éjfél után bolyong kelletlen és korán-bús
Arcára könny esik, mert már mindenki unja.