Ó, rímek fáradt mestere!
| Ó, rímek fáradt mestere! szerző: Tóth Árpád |
Ó, rímek fáradt mestere,
Szivednek hűlő, rest ere
Ha olykor pezsdülőre kap,
Mint ritkán gyúló téli nap
Tüzén a jégrojtos eresz,
Örömet, mondd, kinek szerez?
Akad még kislyány valahol,
Kinek, ha halk hangon dalol
Zenéd, a lassuló zene,
Tündértóvá ragyog szeme,
S vágytól feszült kis kebele
Léggömbként szállna el vele?
Vagy akad ifjú pályatárs,
Ki, mint erdőn testvéri hárs,
Együtt nő, izmosul veled
A bús magyar kopár felett,
S tisztító, zengő koronát
Lomboz e szittya poron át?
Nyugodj meg, van még ifju, lány,
De verseket nékik ne szánj,
Annyiba se vennék siró
Szíved, mint lomb közt vak rigó
Füttyét, míg lépted fanyarul
Padjuktól félre kanyarul.
És akad ifjú pályatárs,
De zsenge tolla furcsa nyárs,
Mellyel, döfölve az eget,
Felszúrna minden "öreg"-et,
S dalodra (melyből tán tanult)
Hegyelve mondja: fúj! avult!
Nyugodj meg, immár: ez a sors,
A diadal múlása gyors,
Fiatal lomb a tavalyit
Letolja, s újat gabalyít,
Zöldebbet, nyersebbet, vadat,
De lyány és nap rájuk kacag.
Te meg, ha úgy tetszik, dalolj,
De az ifjakkal ne bajolj,
Evoé - élet! - az övék!
...dús műveid...
Sora kezedből kikerül
...feltámadni sikerül!