Ó, jaj nekem!

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ó, jaj nekem!
szerző: Komjáthy Jenő
Szenic, 1890. szeptember 14.

Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Ó, jaj nekem!

Nyárnak tüze, bája, az illat, a pompa
Még játszik enyelgve, kacagva velem,
Csak lelkem öröme sülyedt a romokba,
Ó, jaj nekem!

Fáj most is a szívem az égi talányra,
De átok uralg az életemen,
A napot imádom, eléget a lángja,
Ó, jaj nekem!

Elbűvöl az ég ragyogó szüzi titka,
S fölvetni szemem rá mégse merem,
Szivembe hatott be a nap tüzi gyilka,
Ó, jaj nekem!

Elbájol a láng, az erő, a dicsőség,
Elperzseli szívemet a szerelem,
De véres iszonyt fed e fényteli bőség,
Ó, jaj nekem!

Ah, vér van a napban, a büszke tetőkön
Árad patakokban a vér sebesen,
Envérem ömölt ki a légi mezőkön,
Ó, jaj nekem!

Lemenőben a nap, e vérpiros alkony;
Az üdvöt, a lángot eltemetem,
Szivembe lopódzik az éjszaka halkan...
Ó, jaj nekem!