Ó! Az eső!
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol!
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
Esik, esik és még a csönd se hallja;
a halk eső a lelkűnkön setétül,
mint régen eltűnt dolgok bús siralma,
mint a könny a halott lezárt szemébül,
esik, esik és még a csönd se hallja!
Az eső régi álmaink hurokja!
S vergődnek ők a szálak tömkelegjén,
dalos madárkák meghalnak zokogva,
a vízbogokban, a fényért lihegvén.
Az eső régi álmaink hurokja.
Mint a szárára csüngő néma zászló,
olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon,
ha hull az eső, a téllel csatázó,
olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon,
mint a szárára csüngő néma zászló.