Író a kocsin
szerző: Krúdy Gyula
Manapság már csak kisvárosokban látni a pipás törököt, ki egykedvű nyugalommal üldögél a szivaros boltok cégtábláján. És lassan elmúlnak, elfelejtődnek azok a kiszólások, hasonlatok, közmondások, amelyek a festett törökkel hozták összeköttetésbe a valóságos életet. »Ül, mint a Stern törökje«, mondogatta még a nagyapám a dédunokáinak, de azok ezt már nem értették. Kisvárosi, régi hangulatoknak e szimbóluma - a pipás török - csaknem eltünedezett a képzeletemből, amikor egyszer váratlanul találkoztam vele Pesten, estve, az orfeumban, kis kocsin ült, amelyet kezével hajtott és az orfeum liftjén éppen akkor vitték fel az emeletre őt és kiskocsiját.
Igen, ő volt, a pipás a gyarmati vagy a nagykállói szivaros bolt cégtáblájáról, csak kissé megderesedett, amióta Pestre költözött.
- Ugyan ki az a szegény lábatlan ember? - kérdezték körülöttem.
Egy orfeumi újságíró, aki természetesen mindenkit ösmert, a pipás törökről is tudott annyit, hogy Wechsler Lajosnak hívják, foglalkozására nézvést író, híres író, itt Budapesten és fogadni mernék, hogy önök akik most a nevét olvassák, éppen olyan hitetlenkedve csóválják a fejüket, mint akkoriban én. Híres író itt Budapesten? ...
Pedig csakugyan az volt a szegény pipás, amíg élt - mert a múlt héten leszállott kis négy kerekű kocsikájáról és meghalt. De azt is csak a német újság írta meg róla, amelynek harmincöt esztendeig a munkatársa volt.
Szeretem az elhagyott, bánatos, félreismert vagy csaknem ismeretlen tehetséges embereket. Ők, akik a dicsőséget hiába szomjúhozták, akik elbújva, csendesen, ijedt szemmel ülnek íróasztaluknál és még csak azt sem tudják meg soha, hogy írásukat valaki elolvasta, négykerekű kis kocsin járnak és harmincöt esztendeig fordítanak regényeket, elbeszéléseket ... Ez a Wechsler Lajos fordító volt. Magyar írókat fordított németre, francia írókat fordított és Mauritz Jókait, mint a legelső magyar írót, csaknem összes műveivel kivitte Németországba 35 esztendőn keresztül. Pedig Jókai egy könyvtárt írt össze.
Mondják, hogy mostanság vannak pompás műfordítók. E kis országnak forrongó irodalma feszül és túlkívánkozik a határokon. Németország egy millió tárca elbeszélést fogyaszt el esztendőnként és legelterjedtebb német lapokban sűrűn találkozunk a magyar elbeszélők munkáival. Tíz esztendővel ezelőtt - ha ugyan emlékszik erre valaki, - az európai fordítók titkos jellel megbeszélték, hogy: gyerünk északra. Csehov - minden héten Csehov ment végig Európában a vonat alatt és a szürke köpenyeg talán a világ valamennyi újságjában megjelent. A fiatal költők háromlovas szánon óhajtottak nyargalni, havas fennsíkon és bundát hordani, mint Eugen Anyegin. Dosztojevszkij fenségesen, mint egy középkori járvány lépett ki a hómezők országából. Tolsztoj Kreutzer Szonátája nyomán pedáns német professzorok és professzornék bolondulnak meg. És kiásták Punint, kiásták Baburint, a mindenekfelett való, bús, őszi esték írója, Turgenjev Iván húsvéti mámorral került újra a földkerekségen elszórt ábrándos és búskomoly emberek kezébe.
De jöttek mások is észak felől. Jöttek svédek, norvégok, dánok. Knut Hamsun a földgolyó minden szélességi fokán »csinált« írókat, utánérzőket, másolókat, kedves rajongókat. Az öreg Ibsen a hisztériás asszonyokat sípszóval összegyűjtötte a világ tájairól és nevüket Nórának keresztelé. Majd finneket fogdostak serény horgászok és az északról eredett nagy folyam körülfolyta Európát. Az öreg Szabó Endre, a Dosztojevszkij fordítója volt a legnépszerűbb ember Budapesten.
Egy évtized előtt így volt. Anyegin bundáját ma is hordják az írók, de a »Szürke köpenyeggel« már csak a kis vidéki lapokban találkozunk. Hogy történt, hogyan? Ezekben az esztendőkben, amelyeket mostan élünk a magyarok jutottak az oroszok és finnek sorsára. Európai fogalmak szerint, magyar írónak lenni, jó és divatos dolog. B. a. M. Z. már egy fél esztendővel ezelőtt megírta, Capus Alfréd megrokkant, helyét a világ sajtójában Heltai Jenő foglalta el. Színdarabot csak Molnár és Lengyel Melchior tudnak és Horvát Henrik tanár úr éjjel-nappal fordítja manapság már a magyar elbeszélőket, az újakat a frisseket, a ragyogókat a német piacnak, hogy onnan körüljárják a földet az egyenlítőig és az egyenlítőn túl.
Véletlenül jutottak eszembe ezek a dolgok, mert nem dicsekedni akartam, hanem az öreg Wechsler Lajosról megírni, hogy jegyezzük meg a nevét, gyűrjük be a lapot. Ő volt az első, aki ennek az országnak kezdetleges irodalmát rajongó hódolattal fogadta és a németeknek elvitte. Ő volt az első német, aki minden magyar írónak mély tisztelettel köszönt. Pionír volt, aki harmincöt esztendeig fúrta Pozsony felé a Kis-Kárpátokat. Fordította ugyan Daudet-t is, mert hiszen nemcsak igével él az ember, de a szent napok életében azok voltak, mikor Mikszáth Kálmánhoz, Herczeghez vagy pláne a fiatal írók valamelyikéhez nyúlhatott áhítatos kézzel. Szerény, csendes rajongója volt a magyar irodalomnak.
Még egyet, egy ritkaságot róla. Ő volt az első ember Magyarországon, aki a Reclamtól pénzbeli honoráriumot kapott magyar fordításért. Bródy Zsiga, a rajongó korszakból való Bródy még csaknem fizetett azért, hogy a Jókai fordítását elhelyezhesse a Reclamban, Lechner bácsi a Madách fordításért már köszönőlevelet kapott, - de a pipás török nem nyugodott. Ő tudta, hogy kincseket, gyöngyöket termel ez az ország. Nem adta ingyen az idegennek. - Ő már kocsin járt. Szegény.