Így lészen, testvér
A nagy világ nagy arénája
Tegnapról mára
Kapuit ezreknek kitárja
S a világégés gazdag dobverőit
Földig hajolva nagy vendégül várja
A trianoni büszke palotába,
Ahol a gúny és rágalom dalol
Alázó éneket
És kérkedik a „győztes hős":
Magyar! — lemetszem mind a két kezed,
Kiszúrom mind a két szemed! —
Aztán, ha tetszik: szíved védheted!
Világaréna csengetyűszavára
A színjátékot lelkesülve várja
A keselyűknek éhes serege.
Egy pillanat s csendet varázsol
A csengetyű harmadik jele.
Kíváncsi arcok. A függöny gördül.
A szín: mélységes, sziklás szakadék.
Körötte árvalányhaj s őstűz-maradék.
Odébb kakukfű s menta egy marék.
A kőszirt szélin mozdulatlan ember,
Lehunyt szemmel és takaratlan mellel.
Aréna népe szomjasan tapad
Az élettelen, gyötrött testre
És várja, hogy még mozdul egyet,
Hogy a sziklaür eltemesse.
De lárma kél! Az elbukott
Megvérzett teste megvonaglik!
Kezével görcsösen kaparja testét
S mint mikor a bús, fekete emlék
Fekete éjszakába kerget s vádol:
Kavarog lelkében a kín, a jaj,
A bukás és a diadal,
A tegnap üdve s mának véres árnya,
Imás hite és vad, pogányos átka, —
És nézi testén a sok sebhelyet.
Elképednek a torra gyűlt urak!
(A páholyokban senkise mulat.)
A megroggyant test mozdul és feláll.
Borzad a nézők hosszú nagy sora.
Még ilyen mély csönd nem volt tán soha!
Most! Most! — egy lépés még s ledől
A sziklalakatlan süllyesztőibe.
De nem! Még él a tűz a véribe!
Feláll s feltör a szó a melle mélyéből:
— Testembe száz tört hiába szúrtatok,
Én élni jöttem! Élni akarok!
Hahó, testvérek, hahó magyarok!
S mozdul a Világ titkos mélye
És minden tája, messzesége!
S a szakadékból zúgás, nótaszó...
A Szózat és a Kossufh-induló,
Erősül feljebb, egyre közelebb.
Emelkednek fel sorba a karok,
Rongyosruhájú, öklös magyarok.
Hajdúk, leventék, tettre kész hadak.
Vezéri szóra sorba állanak.
Parancsra várnak büszkén, boldogan,
A szivük mélyén szent parázs fogan!...
Aréna népe menekül, rohan
Taposva egymást, mint riadt vadak.
A torra ők biz' nem koccintanak!
A győztes hősök lüzet gyújtanak,
Eskühöz állnak. Szállnak a karok
És száll az eskü dübörgő szava:
— Mi, sírból éledt, győztes magyarok,
Kimossuk szívünkből az átkot,
Hogy légyen szívünk Istentől megáldott!
Kimossuk a szemünkből a könnyet!
Nem adjuk egymást el mi többet!
Lehányjuk rólunk a szégyen-sarat
S amerre testvér vet, munkál, arat
Amerre új hit, új szív lelkesül
S fölcseng: „Hazádnak rendületlenül..."
Isten kardjával írunk Ég falára
S kiáltjuk szerteszét a nagy világba:
Ameddig ősi földünk szent határa tart,
Aréna népe: ne bántsd a magyart!
Igy esküvének a feltámadottak...
A tűz-parázsa új hasábot dobtak.
S míg elszálldostak a szikracsillagok:
Énekbe kezdtek s úgy imádkoztak
A boldog, büszke, győztes magyarok!
Testvér! — ki most így álmodál velem,
Imádkozzál, hogy minden így legyen!