Így beszélt az asszony
szerző: Kaffka Margit
Menni vágyom – csak mindig menni –, de te azt nem értheted.
Hogy hova – édes Istenem –, azt most még nem tudom, és nem is akarom tudni –, de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a szomszédok és a cselédség – nem, ahogy én szeretném, úgy nem történhetik soha – igazán soha.
De ha egyszer nekieredhetnék a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül, és hogy senki se kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút, és én még mindig nem tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek ólomból, könnyű, szabad, erős volnék, és világosan látnám, hogy mit kell tennem.
Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben. Most este van, és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt ismeretlen arcok tűnnek elő, és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok. Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven színházak körül zajos, várakozásteli élet – ezt kívánom. Egy csöpp akarok lenni valamelyik hullám hátán, emelődni, esni – a mélységből újra a felszínre erőlködni –, tükrözni a fényt.
Színházak – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik, egyre szélesül, tombol, és újra elhal körültem a sok ezer, százezer apró hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha, mintha csillogón, gyönyörűn, hunyt szemmel és mámorosan én állanék közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha nyilak zápora. És én fellélegzem, és beszívom a csodálkozás illatát, attól nőni kezdek még-még magasabbra.
Lehet, hogy tengerekre is mennék. Napsugáros, idegen szigeteket keresnék, piperés márványpalotákkal, amik léhán kacagnak elő az olajfák mögül. Megkeresném a felhőtlen, tiszta kék eget. Vagy háborgó, zavaros, északi vizek felé, amelyek partján a Balder-templom üszkei látszanak és Fritjhof karcsú hajója fölött a sólyom repes. A hótiszta királyleány könnyeit szeretném elsírni, amíg valami rég halott, ezüsthajú Brág dala harsogna a szélben. Az kellene, hogy élesen, erősen az arcomba süvítsen a szél.
A tiszta hó még nem olvadt el a nagy hegyek vidékén – most, amíg tart, szeretnék odamenni. Milyenek most az elhagyott nyaralók, befagyott vizek, a magányos, néma parkok? Mit álmodnak a fenyves hegyoldalak, amiket senki sem zaklat, mit művelnek a falvak és a parasztok, akik most nincsenek a világforgalom számára kipécézve? El kellene mennem mindenüvé, ahová általában nem szoktak, és belétekinteni minden rejtelembe.
Nincs igazad – nem a szerelmet, az új szerelmeket akarom. Néha gondolok ahhoz hasonlót is, és el tudom képzelni a halk csókokat, futó perceket és valami szent némaságú, titokzatos nászt. A lámaisten papnőinek menyasszonypárnái azok, amelyek után a koporsó következik. Fojtottan szomorúnak, észbontóan önfeledtnek, álomszerűen rövidnek és viharosan tisztának gondolom a szerelem végső, tragikus teljesülését. De vannak-e ott künn, a szabad levegőn csodálatos emberek?
Emberek – sok, sok idegen ember –, az van, és én idegenül akarom látni őket. Hozzám nem férkőzhetnek, nem akarom ismerni, csak szembejönnek, és senki sem tudja, hogy kik ők, és hova mennek éjszakára. De amíg járnak és nyüzsögnek a sűrűségben, a zegzugos utakon – ügyeket intéznek és bonyolítnak, és az ügyeiktől a világ boldogulása függ – a kenyér, az élet, a születés, a gépek, a gyilkolások, a föld és a csillagok. Valami különös sietést, cselekvést gondolok, olyan életet, amiben minden szónak, minden mozdulatnak végzetes jelentősége van.
Fáradt lennék akkor, és behunynám a szemem. Akkor újra meg kellene találnom azt a nagy, hínáros zöld tavat, ahol már jártam egyszer. Magas hegyoldalak fenyői tükröznek a mozdulatlan, sima vízben, a szandolin orra halkan locsogtatja a lenge hullámokat, és elvisz messze, messze, halottian csendes vidékekre, ahol puha lombú égerfák lehajtják és megfürösztik lombjukat a partnál. A fenékről karcsú levelű vízi zsurlók nőnek fel némán, gyűlöletesen, szívós akarattal, és köztük a víz színén gonosz, sárgazöld békalencse úszik, torlódik. Akkor alkonyat volt, borús, felleges volt az ég, és az erdős lejtőn már vörhenyes foltok. A hínár fölött millió apró szúnyog duruzsolt, és a fecskék raja nyugtalanul repesett köztük szerteszét, nyilas szárnyuk hegye néha érintette a vizet. Valaki mögöttem ült az evezővel, és beszélt a tó utolsó halottairól: két leány, akik fehér ruhában indultak el a szomszéd faluból áldozócsütörtök reggelén, hogy magukhoz vegyék az urat; a gyónócéduláról ismertek rá a hullájukra. Először elszorult a szívem, és félni kezdtem ott, azután azt gondoltam: mindegy! – és attól kezdve olyan nyugalmat éreztem, olyan végtelenül teljes békességet a lelkem fenekéig, amilyent soha addig az életemben. Szeretnék még egyszer úgy pihenni.
És azután? Azután halkan és pihenten hagyni el a halál révjét és újra menni. Most újra szeretője lenni az életnek, előcsalogatni őt a mozdulatlan kövekből és a szakadékokból, a földanya mohos sebei közül. Emlékezned kell, úgy hiszem, velem voltál akkor. Már sütött a hold, és valami úton voltunk; mellette jobbra-balra kerülve bujdosott a patak. De ahol jártunk, oszlopokra emelt facsatorna magasan tartotta a vizet az igazi meder fölött, hogy majd egyszerre lezuhanjon, és malmot hajtson a völgyben. A hold sütött. A gerendák tetején és fenn a vályúban is kusza, vékony szálú hegyi fű nőtt ki, és közte a régi, mohos deszkák résein egyre, csak egyre permetezett, csobogott le a magasra kényszerített víz, a szikrázó, erőltetett harmat, és egyre mosta a hegyfal tövét. Ott pompás, zöld moha nőtt és a meder sekély vizében buja nagy lapulevelek, a hold pedig besütött közéjük. Befogtam gyöngén a fülem, és a korláthoz álltam. Akkor a víz örökös zuhogása mindinkább muzsika, finom, dallamos zenehang lett nekem, és látni kezdtem.
Láttam, hogy a csendben, a holdfényben karcsú leányok lépnek ki a hegy falából, minden két oszlop közül kijő egy, és halkan köszöntik egymást: jó estét, jó estét! Nem hasonlítanak a forrás egyszerű, telt, sima arcú, üde és merev köntösű szelleméhez ott fenn, sem a vízesés kuszált hajú asszonyához, akinek örvényes villiszeme halálos veszedelmeket hoz, és a fehér fátyola összebogozva ránt a halálba. Ezek itt félig a mesterség gyermekei már, van rajtuk valami csodásan szép és mégis nyugtalanító szabályosság, de hogy miben, azt nem lehet megmondani. Stilizáltak – igen, ez –, így láttam őket. A járásuk üteme végtelenül pontos, amint halkan, pocsogva indulnak a hegyfal íves kőárkádja felé. Ott megállnak, szótlanul, körben, arccal fordulva a keskeny barlangszáda iránt. Denevér alakú, repeső, furcsa szörnyek már előbb nyomon követték őket, szolgai igyekezettel iramodva le a mészkőfal apró nyílásaiból. Most jön még egy – a legnagyobb, aki a barlangszáj fölött gubbasztott –, látom a mozdulatait, amint leszálltában a sziklatest alakját veszi fel – amint széttárja barna, szárnyas köntösét, hogy ellapulhasson egy homorú oldalon –, aztán összekapja az inas hártyákat, és vékony vonallá simult testtel kúszik le az alsó fülkék boltíve alá. – Ó, milyen világosan emlékszem! – Most ott vannak mind, az emberkéz mérgezte hegyi élet ártó szellemei, a természet újabb keletű és korccsá lett csodalényei. Mozdulatlanul várnak, amíg rájuk pereg a mesterséges harmat a hegyszülte ősi moha közül. Várnak. Talán a szűk, sötét és titkos barlangmélyből kijön közéjük a nagy szellem, a hegyek őse, akihez ember még nem férkőzött soha, akinek tekintetére ők is megremegnek. Láttam – vagy éreztem, igen –, hogy a két konfirmációs leány is köztük van.
Ne nevess ki! Te bizonnyal nem láttál semmit ezekből, mert énbennem – a lelkemben mentek végbe a csodák. Akkor még tudtam látni és hallani, amit más nem tudott – azóta elveszett belőlem az is. De én még vissza tudnám szerezni – újra megtanulnám a titkok nyelvét –, csak oda kellene állnom a kapuk elé és lesni. Talán én megláttam volna a hegyek szellemét, ha te el nem szólítasz onnét. Mert már éhes voltál.
És tudod-e még, hogy mikor átalmentünk a falun, a holdas estében nesztelenül jött szembe velünk gyalogos násznép, és halkan csevegve haladtak el a kocsink mellett. Talán jobb módú parasztok – a menyasszony karcsú, fehér és szép járású volt, fehér cipőben, hosszú fátyolával könnyen lépdelt a poros úton, és mosolygott – mind mosolyogtak. Hova mennek ezek – gondoltam hirtelen –, micsoda ismeretlen, torz alakú rémségek, tikkadt hétköznapok vagy holdfényes titkok felé. Látod, látod, úgy szeretnék még egyszer én is titkok felé haladni – remegve állni a fátyolos istenkép előtt – és nem tudni róla, hogy a fátyol mögött nincs semmi.
Mi lehet az, ami még titok nekem, amiről még nem mertem volna gondolkodni? A bűn – az még titok. Látni akarom egyszer közelről a bűnt – de mégis –, kívülről nézve, talán valami ablakon át, mert a levegőjét nem akarom lélegzeni. A szaga undok, alanti – és piaci otrombaság van a színeiben –, de a titkos értelmét érteni vágyom mégis. Talán így. Járunk egyszer valami nagy, idegen városban – külföldön, úgy hiszem –, de akkor neked is velem kellene jönnöd. Este van, és sietünk valahová. Egyszer csak elcsendesedik körültünk minden – mint valami boszorkányos átok alatt –, se villamoskocsi, se hordár, se zaj a faburkolatos, ódon, előkelő utcában, vagy igazán átkozott ez a hely? És egy gyönyörű, régi, lilásszürke kőtemplom mögül, mintha az árkádfalak fülkéiből jöttek volna, éjszakai asszonyok surrantak elő, és sietve rebbentek szét minden irányba. Tudom, mit akarsz mondani. A város nevét, ahol akkor voltunk, és hogy a kócos, öregedő leányok az ószerestől vagy a zálogházból szedték magukra a ruháikat, és aligha vacsoráltak. De én nem ezt akarom. Abban a furcsa csendben, a lilás félhomályban, ahol összeszűrődött a gázok világossága a holdsugárral, ott szerettem volna bevilágítani a legbelsőbb lelkükbe. Ott, akkor – ugyanabban az estében és amaz órában ők is, szegények, másnak érezték magukat, mint egyébkor – én tudom.
A fecskék csak a szárnyuk hegyével súrolták játszva a hínáros vizet, és ők bölcs madarak. Valóban, csak játszani érdemes vele – csak látszótag szabad érinteni –, mert olyan könnyen felkavarodik undok salakja a mélységnek. Csak vissza – a világosságra.
A világosság szembejön velem, és elönt, megfürdet villódzó fehérségében. Az élet! Egyszer mindenki eljut azokhoz a pillanatokhoz, amikor a nap alatt jár, és tejszínű, puha, tavaszi sugarak ragyogva köszönnek: jó reggelt! Most jönne a fény. Szép, derűs kicsi palotában kellene laknom, szagos jezsament bokrok, fehér jázminok és apró piros virágú galagonyák között. Gyönyörű ruhákban kellene kijönnöm a hűs reggeleken – és én látom azokat a ruhákat. Van egy fehér, mereven komoly és tiszta, nagy redőkkel – egy fekete, lenge, mint az éjszaka felhői, áttetsző – és csillogó szürke-kék szövetre borul. Van ezerfodros, kacagó, üde rózsaszín, van betegesen finom, hulló csipkékkel telepazarolt lila színű. Tudok egy ezüsttel szőtt sárga brokátot, amikor a jegesmedve bőrön pihennék álmatag, hosszú délutánokon, és látom a pompás, bíborszínű esti ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz, és ragyogó gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak virulnak és illatoznak, és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg fürdőkből szállni ki reggel – pompás lovakat hajtani, remekművű serlegből inni egypár csöppet, de tisztát, lángolót –, karcsú vázákból pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe takaródzni, és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.
Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajon meg lehetne-e újhodni még? A gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen az élet?
Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene elszórni magamtól mindent, mindent, ami, már-már a vágytalanság küszöbéig emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamus fővel. Szürke, ormós falú, bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán becsapódna mögöttem a rostélykapu, és ottmaradnék a kísérteties folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek belsejében. A templomban én gyújtogatnám a gyertyákat, és halott virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a legundokabb sebeket, kínzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplínát kérnék mindennap. Az öröm kimerül – de azt hiszem, a fájdalomban mindennap új gyönyörűséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet az, odadobni nyomorult féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek, ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb vagyok –, ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítóképp köszönthessem a halált. Mert a halál másképp iszonyatos, helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…
Így beszélt az asszony.
Mikor pedig elhallgatott, és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű, mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan hunyni kezdett a parázs.
– Nem gyújtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.