Így élünk Óbudán
szerző: Krúdy Gyula
1
Azokban az években, amelyekben Mária magyar királyné volt Himeny gondolatainak tárgya, szerelmes volt az ötszáz esztendős királynéba, mintha személyesen ismerte volna II. Lajos király feleségét, később özvegyét, aminthogy ebbe a húszesztendős korában elözvegyült és élete végéig (ötvenharmadik esztendőig) férje emlékéhez hűséget tartó királynéba szerelmes volt mindenki, aki őt valaha életében láthatta: azokban az években Himeny (óbudai lakó és semmittevő) andalgó léptekkel járt azokban az utcákban, ahol a királyné budai tartózkodása alatt megfordult, a földkerekség legszebb lábait a kengyelből az utcaburkolat köveire tette, táncolt a visegrádi Salamon tornyában a király lovagjaival, de sohasem nézett a szemükbe, üldögélt az ugyancsak húszesztendős Lajos királlyal az óbudai kovácsműhelyben, egy vén fa alatt, és mindig a király szemébe nézett, amíg lovát a kovács megvasalta.
Ez az ötszáz esztendős királyné töltötte el Himeny nappalát és éjszakáját. Ha udvarában szolgál, Budán, se lehetett volna nagyobb tisztelettel az élő királyné iránt, mint a holt királyné iránt volt.
A királyné képe (K. Sichen festménye után) volt legfőbb dísze Himeny házának. Teljes életnagyságban, hermelinnel szegett brokátruhában, földig érő szoknyában, szűk, állig csukott derékban, nyakában háromszorosan átérő aranyláncon szíve felett csüngő, zárt aranylakattal ábrázolá e kép Máriát. Kesztyűtlen bal kezében rózsafüzért tartott, míg jobbjának közelében imádságoskönyv feküdt, mint az özvegyasszony egyetlen vigasztalója. Apácás, fehér kendő takarta el haját, amely olyan színű volt, mint a barna alkonyat a rozsföldek felett. Fehér kendő a nyakában, hogy bőrének színét soha senki se láthatta. Csak arca mutatkozott teljes egészében. Egy szomorú asszony szomorú arca, amelyen márványmozdulatlansággal fehérlett az özvegység, amelyet attól a naptól fogva vállalt a királyné, amióta a szentendrei szigeten, a király sátrában, II. Lajos mellett aludt a földre vetett köpenyegen. Megvirradt, dobokat vertek, a király nehezen ébredt Mária vállára hajtott ifjú fejével. A királyné hallván a kürtök zengését a sátoron kívül: sóhajtva simogatta ébredésre ifjú hitvese homlokát. És azóta, az utolsó csók emléke óta mozdulatlan maradt arca, amely lehetett volna szív alakú is, mégpedig olyan, mintha két szívből volna a királyné arca.
A szívek az állon válnak el egymástól, de odáig egy testet, egy arcot mutatnak. A jobb oldali arc a holt király szíve, a bal oldali arc az özvegy királyné szíve. Ugyanezért az egyik szemé¬ben mindig a bánat, a mozdulatlan gyász, a másvilági emlékezet lakik. Ez a jobb oldali szem alig mozdul vala merengő helyzetében II. Lajos halála után, mintha mindig őreá gondolna. A bal oldali szem azonban figyel, lát, gondolkozik, fürkész, és mindig nyitott azokban a veszedelmekben, amelyek az özvegyasszonyt harminc esztendeig körülveszik, amióta egymagában kell megállni a világon. Ez a szem nem enged még a másvilágról jövő álmoknak sem, mintha sohasem záródna pihenésre, ábrándozásra, nyugalomra. Sötétkék, mint a szilva, és felette a szemöldök szinte a homlok közepéig ívelődik. Egy szemöldök, amely mindig kérdez, ügyel, ébren van, attól a hajnaltól kezdve, amióta II. Lajos Szentendrén, a reggel első világosságánál Magyarország sorsát Mária királynére bízta, s maga elindult Mohács felé. Egy asszonyszemöldök, amelynek többé nincs ideje a vigalomra, a kacajra, a felvidámodásra, mert meghal körülötte minden, ami a mosolyt elhozná a megmerevült arcra.
A királyné ajka csukott, liliom, pedig duzzadtságában, húsosságában, kövérségében csók¬párnának látszik. Hej, hogy csókolhatta ez a szerelemre termett száj II. Lajos ajkát! Mily ízeit, varázsait, babonáit, csodálatosságait tudhatta a csókadásnak ez a száj, amíg szerelem és eskü jogánál fogva szabad volt csókolni férfiajakat! Soha női ajak több mesemondással nem volt a csókról, mint Mária királyné ajka, miután a csókolódzást húszesztendős korában végleg megszüntette. Az apácásan fehér arcon mily tüzeket gyújtott egy csóknak a megtörténte? A királyné csókjai, amelyekkel a királyt illette: csak a mennyországban ismétlődnek meg újra. Az ajak összezárult, és nincs földi hatalom, amely lángra lobbanthassa megint ajkait Máriának.
Himeny, aki ötszáz év múlva nézegette a királyné képét: még éjszaka is felkerekedett magános házában, ha rájött a szerelem, és nagy sétákat tett a csillaghullásos augusztus végi éjszakában, amikor a királyné ötszáz év előtt örökre elhagyta Budát.
2
- A királyné még nem tartotta ajkai között az özvegyasszonyok gombostűjét, mikor Óbudán járkált - mond Himeny, amikor ellátogatott azokra a helyekre, ahol ötszáz esztendő előtt Mária királyné ment-mendegélt az ifjú királlyal, midőn a budai palotából elszökdöstek, és hagyták, hogy Báthory István, a sánta nádorispán, és Szapolyai János, az erdélyi vajda már a király életében azon tapodták egymást, hogy ki lesz közülük magyar király, ha az 1505-i “Rákos” határozata szerint új királyválasztásra kerül a sor Magyarországon.
- Gyerünk Árpád fejedelem szőlőjébe - súgta nyomban a húszesztendős Lajos király a felesége fülébe, és a budai várból rejtett úton a bécsi útra szöktek. Hadd tanácskozzanak tovább az urak, hogy ki érdemelné meg közülük a magyar királyságot.
A király és a királyné álruhában jártak Óbudára. Mária is férfiruhába, hasadékos, piros-fehér zsoldoskatona-ruhába öltözött, széles kardot kötött az oldalára, amilyennel vándorló katona bőségesen járt szolgálatot keresni szerte a világban, néha Budára is, amikor már a levegőben lógott a közelgő török háború. Ugyanilyen ruhába öltözött a király, amire Mária tanította, mert sok mindent megtanult ő lány korában az innsbrucki apácák zárdájában az ájtatoskodáson kívül. Csak éppen abban különbözött ruházatban a király és királyné, hogy Lajos fején bársonykalpagról hosszú tollbokréta csüngött alá, míg a királyné fején rózsaszínű sapka volt, amelyen piros bogyókból és kis csörgőkből való koszorú játszadozott. Egymás kedvéért öltöztek így, amint karonfogódzva, jó pajtások módjára, víg hangulatban siettek Klein Zell felé, a budai hegyek közé, ahol egy szőlőben Árpád fejedelem sírját tudták. Régi szőlő volt, a korona javaihoz tartozott, s egy zöld kabátos vincellér lakott benne, aki a borok évjárataira vigyázott az itteni pincében, s ezenkívül semmivel nem törődött ezen a kerek világon. Ősz volt, és a zöld zekés pincemester a hegyoldalon lévő kökénybokrokról vágott gallyacskákat, és boros ember módjára e szúrós növényből fonta a fejére való koszorút. A nagy diófa alatt lévő kőasztalra fakupákat állított, mert az ércből, ezüstből való edényeket régen elvitték azok, akik a “király nevében” mély zsebű bundákban erre megfordultak. Csak a zsiványpecsenyéhez való vasnyársat hagyták itt véletlenségből.
- Hoztam húst - mond a királyné, amikor Árpád fejedelem szőlőjében megtelepedtek, és tüzet raktak száraz venyigéből, vén szilvafa gallyából és régi szőlőtőkéből, amely majd a pecsenye¬sütéshez való parazsat adja. Hagymát vágott karikára, és az ökörhús- és a disznóhússzeleteket áztatta, sózta, a pecsenyésrúdra rendben felrakosgatta.
- Én azt hittem, hogy csak a csipkeveréshez és a gyöngyhímzéshez értesz, Marguerite - mond a király a felesége gazdasszonykodását szemlélve.
- Még sok mindenhez értek, amiről te nem tudsz, Ludovicus, mert nagyatyámat, I. Miksa császárt, nemhiába mondják az “utolsó lovag”-nak, a lovagi dolgokat udvaránál éppen úgy megtanultam, mintha az innsbrucki kegyes nénék helyett mindig csak Ditrichstein Zsigmond, Sickingeni Ferenc és az övig érő szakállas Rogendorf, Európa legvitézebb lovagjai neveltek volna Miksa császár udvarában. Kár, hogy nincs elég pénzünk, hogy Budán kedvünkre élhetnénk, Ludovicus. Von der Rosen Kunz, aki Miksa császár nagyatyám mellett az udvari bolondok vezére volt, megígérte, hogy küld nekem egy nevettető emberkét, ha megunnám magam, és lesz elegendő pénzem budai királyné koromban. Mert a nevettető emberkét csak valódi aranytallérokért árulja Von der Rosen Kunz. Van neki olyan emberkéje, amelynek ára fejében annyi helyet kell hüvelyknyi magasságban telerakni az ebédlőasztalon németalföldi tallérokkal, amennyi helyet az érsek úr elfoglal az asztalnál. Mert az érsek mindig a legkövérebb, legszélesebb ember.
- No, a mi káplánjaink se nagyon sovány emberek - mond Ludovicus.
- Szerémy, ez a kozmás káplán, naponta háromszor is ebédel a budai palotákban, hol Thurzónál, hol Szálkánnál, hol a barátoknál, mert azt mondja, hogy a palotában a királyné nem főzet eleget, hogy a káplánokon elég kappanháj legyen - mond csendes szemrehányással Mária. - De tehetek én arról, hogy Bomemisszáné, a régi gazdasszony, csak a kedvére való lovagoknak és borbélyoknak adja mindig a legjobb falatokat?
Ludovicus elpirult, nem szeretett Bornemisszánéról beszélni, aki abból az időből maradt a budai palotában, amikor a királyné még messze volt...
3
Amint így készülődne Ludovicus és Marguerite, hogy egyszer kedvére is jóllakjon Árpád fejedelem szőlőjében, valahonnan búcsújárók kegyes éneklése hangzott fel a szüretiesen napos délutánban. A török veszedelem miatt az ország tele volt búcsújárókkal, de különben is itt, Buda környékén, ahol a sok bitangoló katona, végvári huszár, idegen zsoldos miatt a nép vallásosabb volt, mint máshol, már Kisasszony napja óta tartanak a búcsúk. Az elnyomorodott nép mindig talál csodatévő helyeket, ahol bajait, szerencsétlenségeit kiimádkozhatja lelkéből. Búcsúsok jöttek a szőlők között vezető dűlőúton, lobogóik oly szegényesek, kopottasak, rongyosak voltak, mint kétségbeesett lelkük.
Az Árpád fejedelem szőlőjéből felkanyargó, jó szagú, kék füstre a búcsúsok vezérei a diófákkal környezett szőlőbe jöttek. Két asszony volt a búcsúvezér, akik így, búcsújárás idején Szűz Mária szerepét játszották. Ők kerekítették fel a hivőket, hogy a hegyeken át, Esztergom és környéke felől Margit, a szigeti apáca látogatására menjenek.
Persze, mezítláb, paraszti ruhában volt mind a két “Szűz Mária”, csak a fejükön levő cifra korona, rézabroncsból és az ősz virágaiból jelentette kiváltságos helyzetüket. Hogy, hogy nem, nyomban felismerték női mivoltát a zsoldoskatona ruhába öltözött Máriának, pedig az alig mozdult meg helyéből.
- Te is jobban tennéd, hogy ahelyett hogy testi kívánságaidat itt dédelgeted, felvennéd megint a szoknyát, és jönnél velünk imádkozni a szigetre szegény Magyarországért - mond a máriaremetei asszony, aki búcsújárás idején különös hatalommal érezte magát felruházva.
- Még fiatal vagy, van időd a megjavulásra - folytatta társai szavait a kiscelli asszony, a búcsúsok másik vezére -, különösen akkor remélhetsz bocsánatot, ha gyalog és mezítláb eljársz velünk mától három esztendeig a búcsúkra.
A vincellér, akinek a királyi szőlőben kötelessége lett volna a rendtartásra felügyelni, valamely tavalyi hordóba esett, mert bornemisszaságot feltételező foglalkozása mellett sze¬rette torkát öblögetni. Így a királyon volt a sor, hogy a háborgó asszonyságokat lecsillapítsa. Miután Ludovicusnál jobb ember se azelőtt, se azután nem volt a magyar trónuson - jobb lelkű volt még atyjánál, Dobzse Lászlónál is, aki mindenre igent mondott -, így kérlelte a magukbízta búcsúvezéreket:
- Csak menjenek útjukra, asszonynénik, ne törődjenek annak a lelki üdvösségével, akinek lelki üdvössége nincsen magukra bízva.
- Hát ugyan kire volna bízva e nadrágos fehérszemély lelki üdvössége? - kérdezték a hatalmaskodó asszonyok.
- Az én kezemre van bízva ennek a leányasszonynak az üdvössége! Én pedig férfi vagyok - felelte a király, akit persze nem ismertek fel a búcsújárók.
- Ami azt illeti, férfibb az az asszony a legférfibbnál is, aki nappal nem szégyell nadrágba öltözni, de hát csak higgye mindenki a magáét - mondták a megmérgesedett asszonyságok, és a tűzön keresztül lépdelve annyi vizet zúdítottak a parázsra, amíg az kialudt, hogy legalább ilyenformán megbosszulják magukat.
- Vénasszonnyal nem bírni a mennyország kapujában sem, ott is csak vénasszony marad - mond bosszúsan a király, amikor a búcsújárók elvonultak Árpád szőlőjéből.
De a királyné, bár kis termetű, fürge, vöröses képű, játékos teremtés volt, aki inkább látszott szerelemre teremtve, mint bölcsességre, lecsendesítette a méltatlankodó királyt:
- Ha megöregszem, én is csak olyan vén banya leszek, aki örömét találja a mások tüzének eloltásában.
Így szólt, és saját kezűleg rakott új tüzet, ami persze nem ment minden szerelmeskedés nélkül. Húszesztendős volt Lajos, ugyanannyi Mária. Nincsen olyan búcsújárás, ami ebben a korban még végleg elolthatná a tüzeket, mond Himeny, amikor ismételten bejárta azokat a helyeket Óbudán, ahol Mária királyné boldog és ifjú volt.