Észrevételek a Nyelvőr VII. kötet, hatodik füzetére
Szorgalmas olvasója vagyok a NYELVŐR-nek. Olvasás közben eltérő véleményemet, vagy nyelvbeli tudásomat egy rövid szóval odavetem a lap szélére. Olykor helyeslő ez, olykor kiegészítő, néha kétlő vagy tagadó. Ha kidolgozva leírnám, talán hasznát vehetné a közönség, vagy legalább tudomásul a szerkesztő; de arra nem annyira rest, mint beteges vagyok. Azonban az e havi számot megkisértem kommentálni.[2]
Simonyi czikke a német szóvégek magyarosításáról általában helyes, de részleteiben túlvitt. Csak azt óhajtom tőle hallani, miért lesz a német er végezet a magyarban ér. Mert a mit mond, hogy ez er németben is érnek hangzott valaha, az nem minden szóra áll. De ha ezzel meg volna is fejtve: miért lesz az el német végből magyar ely, őly, oly stb. Véleményem szerint azért, mert az (ár) ér, (ály) ély, (aly) ely, öly, oly magyar képzők, s a nyelvérzék öntudatlanul magyar képzőt ád a német szónak. Tudom, hogy ez állítás az ár, ér-re vonatkozólag a Nyelvőr tribunálja előtt halálos bűn; de azért bővebb meggyőződésemig fenntartom.
Simonyi czikke részleteiben feltűnik az animositás, hogy nem könnyen elemezhető szavainkból néhányat ő is idegennek bizonyítson. Mint Horváth István iskolája minden idegent magyarrá, úgy mi minden kissé kétesebb magyar szót idegenné akarunk tenni. Lassabban e kitagadással! Így Simonyi categorice odaveti zárjelben, s még bizonyításra sem tartja érdemesnek: „eper is a német Erdbeer-ből lett.” De Simonyi a régi nyelvből tudhatja azt is, hogy eper-nek a régi formája eperj (Eperj-es), valamint szeder-nek szederj (szederjes színű ló). Hol vette magát a j Eperjes város „fundamentumának fölvettetése előtt,” ha a magyar eper egyszerűen az erdbeer átvétele? Vagy hogyan esik az, hogy míg a rövid német er vég a magyarban ér lesz, itt a beer-böl rövid e vált? Aztán meg eper-nek a magyar nem csak az erdbeer-t hívja: van neki földi, van fái epre. S még külön futó és fái szedre, mely az epertől különbözik.
Gondolkozzunk egy kissé többet az ilyenről!
Az el s általában l végű német szavakra nézve azt mondja Simonyi, hogy azoknak magyar ly alakja valószínűleg az illető német nyelvjárás l-jének valami sajátságos kiejtésén alapszik. Tehát mindenen máson, csak a magyar nyelv természetén nem, csak azon nem, hogy a magyarban az aly; ely, oly, öly képző nagyon járatos, hogy szereti végűl a liquidákat jé-síteni? Így tesz az n-nel is, István helyett mondja Istvány, mert a vány, vény, képzőt nagyon megszokta; gereben h. gerebeny, keresztén helyett keresztény, sőt a keresztyént is így ragozza: keresztyények. Tessék meghallgatni az írástudatlan népet.
A pendely-nél (melynek etymologiáját, megvallom, nem tudom) Simonyi oda veti: „magyarországi németeknél bendelhemd.” Mit „bizonyít ez? Hogy németből vettük, ott tehát bendel? Nem az, hogy a német nő külünböztetésül a maga hosszú ingétől teszi a hemd elébe a magyarból tanúlt nevet? Épen úgy, mint asztalosaink szeszli-szék-nek mondják a német (egyenes hátú, táblás ülésű) széket, különböztetésül a magyar szék-től, melynek tornyos támasza volt, szívforma lyukkal a kéz számára, nem négyszög, hanem hátul keskenyebb, elűl szélesebb ülése, s az ülés-deszkába fúrt, alól rézsút szélylyel álló négy lába. S. úr útján arra is rámehetünk, hogy a lábravaló saját neve német, mert a magyarországi német gatya-hosen-nek mondja, mely gatya — gatte, s azt jelenti, hogy oly nadrág, melyet a férj visel, nem a nő (mert ennek is van).
Menjünk tovább, de kevesebb szóval.
Göböly. Dank, szerint köppel, koppel (francziául couple), tehát legfölebb egy pár marha. Igen de a göböly egy egész gulya, s csak azért nem nevezik így, mert specialiter hízó, vágó marhát jelent a szó. Keressük tovább.
Köböl. Mi bizonyítja, hogy a magyar az átvett szó, nem a német? Vagy mi a kübel etymologiája a németben?
Köcze. Ez is német szó, bár el végét elvesztette: gondolom a kittel, a mi bakanyelven kitli. Tehát köcze — kitli. Miért? A kitli vászon vagy efféle vékony haczuka, a köcze pedig ujjatlan bőr-ködmön. Úgy viszonylik a köcze a ködmönhöz, mint a mellény az újjashoz; együtt is viselik azt is, ezt is. Nem természetesb, hogy a köcze a ködmön kicsinyítője? De ez megint a Nyelvőr egyik tilalmába ütközik: „de cze képző, quod non est, nulla quaestio fiat.” Pedig van; „ez az egy mégis boszorkány!” Másik is van; több is van, ha keressük, bár némi módosítással: borjú dim. boczi; malacz, mancsi, manka stb. Judit, Juczi stb.
Hogy a turuntul, (melyet nem ismerek) a német tarantelből lett, azon csodálkozom, mikor ott van készen a tarántula.
Dögöny, Dankovszkynál gladius, másutt sehol, soha, hanem inkább mozsártörő, vagy a mint én ez utóbbi szót ismerem, mozsárütő”. Tehát tompa ütő szerszám, nem kard, nem degen. Egyébiránt én dögöny főnevet nem ismerek, de hogy a dögönyöz a degen-ből volna kikalapálható, azt kereken tagadom. Dögönyözni szoktak leginkább ököllel, vagy paraszt lakodalmon a szakácsasszony, mikor a kásapénzt szedi, főzőkanállal, tehát tompa végű eszközzel bökdösni! nem karddal, melylyel ugyan szintén megkardlapoznak valakit, de maga e szó mutatja, hogy a dögönyözés nem volt elég az ily műtétel kifejezésére, különben azt vették volna használatba.
Gyékény talán a német decke. Bizony csak talán, nagyon talán. Kár is a falra festeni. Én nem tudom a gyékény etymonját, de az nem ok, hogy 600 éves magyarságából kitagadjam. Hisz alább (270. lap) maga a Nyelvőr idézi 1261-i oklevélből: usque ad fluvium gekenus (gyékénös). És már ekkor német lett volna a
„gyékény, káka, — |
Biharban, hol ma sem tud németül senki, de gyönyörű szép szekérre való decke-ket faluszámra csinálnak a Sárréten emberemlékezetet meghaladó idő óta.
A ferlorum helyesen van magyarázva, bár e szót Gelein kívül alig használja valaki. Párja a billikom willkommen, melyről gondolom, a Nyelvőrben is volt már szó.
P. Thewrewk a látabot méltán és helyesen ab-árolja; de a mit szemkökény-nek mond, abban téved. Kökény-szemnek van kökénye, másról nem mondják. A vadrózsai példa: „szemének tűz a kökényje” csak annyit tesz, hogy kökény szeme igen tüzes, fényes. Mondok hozzá czifrábbat is a Tubából (Sebestyén Gábor zsebkönyve).
Szemedben, mintha Vesztának |
Szeme-koponyája pedig, azt hiszem, csak rövidítés az egyik rag elhagyásával.
„Hollók vendégeskednek szemé(n, és) koponyáján.” Máskép absurdum, mert a koponya csontos kemény dologra vihető.
Szarvas czikkének meritumára nem akarok észrevételt tenni; a részletekre, példákra van egy pár pótló vagy igazító szavam.
A fa völgye ma is élő szó. Gyermekkoromban úgy csináltuk a bodzapuskát, hogy egy jó vastag galyat két végén elróttunk, meghántuk, völgyét (vagy belét)[3] veszszővel kitoltuk, hol majd a szösz (kócz, csepü) golyó légnyomás által a puskán végig tolassék. És itt felhívom a figyelmet a válu és völgy rokonságára, akár a fa völgyét, akár a hegyek közötti hosszú válut (völgyet) értsük.
Kiuszován festett tubinmantó. A tubinmantón nem töröm a fejemet, mert az szembetűnőleg idegen; vége a mantó = mantel rokonságához tartozik, eleje, tubin valami ma már ismeretlen szövet idegen neve. De annál inkább szeretném érteni a kiuszován festett kifejezést, mert Gyöngyösiben is előfordul (Phoenix III. könyv, III. rész, 6. versszak) hogy Olajbégnek:
„Fejérkék a lova, úszován festették.” |
Mondják-e ezt még valahol; vagy hogyan lehetne értelmét kiderítni?
Lapiczkás táncz. A lapoczka és lapiczka egymás mellett ugyanazon tájnyelvben is megfér. Erről positiv tudomásom van. Jelenti pedig nem csak a váll lapos csontját, hanem afféle lapos ütő eszközt is, minőt a Bolond Miska kezében évekig láttunk kipingálva; egy kis, evező forma, ütő lapátot. Gyermekkoromban a fiúkat vesszővel, a leányokat lapiczkával (latinosan plágával) verte az akkori paedagogia. Emlékszem parasztlakodalmakból egy tánczra, darutáncz-nak hívták, mely cotillon forma bolondságokat csinált, s az előtánczos az utolsókat, ha elérte, nem ugyan lapiczkával, hanem keményre összefont zsebkendővel ütötte. Ilyesmi lehetett a lapiczkás táncz, de voltakép nem tudom.
„Légy megesi a sebet.” Faludi. Lehetne érteni úgy, hogy nagyon ráesik, de azt hiszem többet jelent. Megesi, mint az eső a száraz tárgyakat, sűrűn, csoportosan, minek eredménye az, hogy beléesik a nyű.
Különben Faludival óvatosan kell bánni. Maga is talál ki szót, vagy alkalmaz szokatlan értelemben. Így itt a szakmány, zsákmány helyett, mert közelebb jár a német sack-hoz. De a nép a zsákmányt régesrég másra foglalta le. Így tuczin közelebb jár a tuczent-hez, mint a népies (nem tuczet, hanem) tüczet. Az útvesztőt is maga találta ki, nem helytelenül. A vendégszín (kölcsönzött szín) a vendéghaj, vendégoldal stb. hasonlatára van teremtve. A tükörpélda egyszerűen metaphora. Szóval, Faludi maga is újító. De azért helyes a megrovás, hogy szavainak a Nagyszótárban ott kellene lenni.
Pesti Gábor s a többi régi könyv bizonysága némely szóra nem elég bizonyíték, hogy a latin vagy német értelmezésnek szorosan megfelelne. Így ha Pesti ayékok (ágyékok) alatt „die Nieren-t” érti, ez alkalmasint puszta elhamarkodás, mert ágyékok nincsenek is, csak ágyék van, s ez a vesék-től merőben különböző. Több igaza lehet, ha az egész régiségben gyakori számszeríjjat (balista, kő- vagy dárdavető hadi gép) számszerigy-nek mondja, mert tájilag így is ejthették, a j gy-re sűrűdvén, mint borjú, borgyú, szúrj, szúrgy.
Ha Verbőczi magyar fordítója a csere szót a latin silva értelmében használja, teheti, mert a csere csakugyan silva-féle. De ha ebből azt hoznók ki, hogy csere és erdő synonym, nagyon tévednénk. Csere ma is él, jelent bokros helyet, hol lehet fa is, de nem annyi s nem oly gazdag tenyészetű, mint az erdőn. A NSzótár körűlbelűl helyesen magyarázza, de téved, ha csupán a cserfá-hoz köti; lehet az tölgyes, bikkes; mint a cserje sem csupán a cserfa sarja.
Épen így fordítja az insula szót (genus) a poronddal (species) a tripartitum magyarázója. Porond szintén ma is élő szó, s jelenti a folyamokban képződött föveny- és kavicsszigetet; de például már a Margitszigetre, vagy Angliára visszás volna azt mondani, hogy az porond.
Hogy farcsiga nem coxa, hüfte (csípő), hanem farcsika, farcsok (a gerincz végcsontja); hogy hasártos-nak semmi köze a magyar házsártossal (veszekedő természetű ember), a hazárd elfordítása; hogy holnal — hón-al, (melyet így rag nélkül alig hallani); végre hogy zabtikmony, ha brütig ey-t jelent, nem zab, hanem záp tikmony, (de olyan, melyben már az embryo nem él): mindezt talán észrevette más olvasó is.
Major szótára, ha a pánkok szót túrós bélesnek magyarázza, meglehet, igaza van, mert valamelyik tájszólásban azt jelenthette; de tulajdonkép a német pfann-koch, mely alatt magyarban hol fánkot (pánkó), hol palacsintát, hol más tésztát értenek. Azt sem gondolom, hogy az ancillari szót fedezné a rabotálni, mert ez annyi mint robotolni, de nem tudta máskép kifejezni a rabszolganő helyzetét.
Mellőzve a többit, melyekben Szarvas úr észrevételeit helyeslem, végűl abban a helyzetben találom magam, hogy midőn a KSzótár a kudarcz-kurcz analógiáját támogatni látszik, én mind a NSzótár, mind Sz. eddigi bizonyítása ellenére megmaradjak előbbi kétkedésemnél. Az analogia (a német kurcz-ból: kuarcz, kuharcz, kudarcz) nem rosszabb mint fuvar-é a német fuhr-ból, melyet magam is vallok; de a kuharcz mellett van egy másik szó kuhi, (kuhin, vagy kuniban hagyni), mely épen azt az orczapiritó erkölcsi gyalázatot, vagy comicus felsülést jelenti, a mit a kuharcz vagy járatosb kudarcz, nem pedig némi, inkább csak anyagi rövidséget, mint a kurcz. Egyébiránt, „rövidebbet húzni” épen úgy lehet magyar szólás, mint német; mert a nép osztozáskor ma is nyilat húz, vagyis nyil helyett ma már vesszőt, melynek hoszszabb vagy rövidebb volta dönti el, kiki mely darabot kapjon a felosztandó tárgyak, földek stb, közűl. S a ki rövidebbet húz, azt hiszi, rosszabbat kapott. Visszatérve a kuhi szóra: ebben gondolom rejleni a gyökért, melynek értelme valami gyalázó; tehát kuharcz összetétel s összerántás volna ebből kuhi arcz. Sőt ha szabad volna a Nyelvőrben nyelvmetaphysicát űzni: gyanítni merném, hogy a kuh semmi egyéb hangutánzónál, s jelenti a kutya u-gatását, s ebből (tán kicsinyítővel: tya, csa, cza) tovább képezve lett mind: a kutya,, kutyó, kutyul, kuasz, kuvasz, valamint másik neve eb, szintén hangutánzónak látszik eb-eb-eb hangjától. E szerint kuhi arcz, kuharcz; annyi volna, mint kutyaarcz; kuhi-ban maradni — kutyában m., kutya módra megszégyenűlni.
Méltó e tárgyról még tovább gondolkozni, t. szerkesztő úr, mielőtt a kuarcz-kurcz elemzést „ne nyúlj hozzá” törvénynyé tennők. Vegyen fáradságot jobban körűltekinteni; különben el vagyok szánva beállni nyelvpusztítónak (mint ki jégesőkor az úristennel versent dorongolta saját szőllejét), s a kurcz-analogiával bebizonyítom, hogy kuasz, kuvasz — vagy mit a „Szerencsekerék” a Q betűre verseli:
Qasz farka csóválását |
hogy mondom a kuvasz nem egyéb a német kusz-nál. Az semmi, hogy a kuvasz paraszt kutyát, a kusz pedig csókot jelent, mert a kuvasz régebben ölebet is jelenthetett; ezt pedig a dámák, köztudomás szerint, meg is csókolgatják.
Fialovsky herkulesi dolgot művel, s erre nagy szükség van, mert az az ól igen tisztátalan. De olykor ő is téved, vagy nem tud némely positiv nyelvtényt. Polyvával tiszta szemet is kiszór, mert gyanúba veszi, hogy az is polyva. Régebbi közleményeiből is jut eszembe egy pár szó, melyek meggyilkolását nem vihetem el a lelkemen. Élő tanú vagyok: kiáltok.
Az acsa (máskép szitakötő) régi jó ismerősöm. Gyermekkoromban, nyár elején, seregestül szokott röpdösni, s mi fiúk suhanggal vártuk s vertük őket le. Majd, ha gyérebben jött, sóvárogva hittük e dalocskával:
Acsa-micsa gyere haza, |
s ha jött, leszállott a sövényre, lábujjhegyen oda lopóztunk, s megfogtuk szitanemű szárnyánál fogva. Játszottunk vele egy darabig, akkor, gyermeki kegyetlenséggel elküldöttük kaszálni, (azaz kórócskát vagy szalmaszálat dugva karcsú potrohába, repülni szabadon eresztettük). Volt király-acsa, szép sárgabarna tarkájú; volt paraszt acsa, egyszerű kékes zománczszínű, meg dobos ácsa, nagy potrohú, cserebogár színű sötét-sárga acsa. Tehát ezeket ne mondja többé acsá-nak, hanem rezgő-nek? (A micsa csak kedveskedő iker hozzátétel, magában semmit sem jelent.)
A petymeg a népnyelvben nem lehet járatos, mert az állat sem az; de nem új csinálmány, mert már Raff György természet históriájának magyar fordításában (gondolom e század elején) előfordul.
A kurta kigyó és rézkígyó synonym gyanánt vannak véve, de nem azok. Amaz vipera, ez a töredékeny; sárgás kigyócska, melynek gondolom zúzó kigyó neve is van, s vidékemen, hol gyakori, színéről hívják rézkigyónak. A cziczkány-ról is erősen sejtem, hogy ép oly népies név, mint a gözű, de vidékemen ez a járatos, amazt nem ismerem, s nem levén szakember, azt sem tudom: egy-e a gözűvel?
Hanem a fakúsz! Üsd agyon, Bugátszó, mint a virmász! Pedig dehogy az! Ime ismét egy példa, hogy a nép is alkot szót, mely, mint Shakespere „János király”-ában a bastard, büszkén s a törvényt fitymálva mondja magáról:
Én „én” vagyok, akárhogy lettem: én. |
Fakúsz előfordúl szintén Raff régi fordításában; de én, erdőháti bihari gyermek, nem onnan tanultam először, hanem az erdőcsősz fia mutatta a fakúsz madarat, a mint a fa kérgén, orrát belé-belé vága, fölebb-lejebb mászkált rovarbábot keresve, mint rokona, a kopogó harkály, melytől külön madárnak ismerték azon a tájon, s a két név, fakúsz, harkály, egy helyen élt egymás mellett.
A jelen füzetben lábbó (fluitans) szót elveti, mert az illó-val (mely pedig szintén védhető az ill-at deverbális főnévvel) egy kamarán kerűltnek tartja. No már könybe lábbó szem ma is él, s erősen bizonyít egy lábbik ige mellett. A lábbó helyett F. úr lubiczkolót ajánl; ismétlem, nem vagyok szakember, de a víz színén nyugvó, legfölebb ingó növevényről, fú-lencséről (békanyál) lehet-e azt mondani, hogy azok lubiczkolnak?
A törzs ma kétségkívül nem hangzik így a nép ajkán, s ennyiben csonkítás, de alhangú változata, a tors vagy torzs, ma is él; valamint a learatott „élet” földben maradt szára tarló, talló néven, ép oly ismeretes a kaszált fűé, vagy levágott nádé a torzs néven.
A konya szót (nutans) lekonyúló-nak. javítja F. úr, gondolom szintén azért, mert új csinálmánynak véli. Kérdezzük meg az országot, hol értik, mi a konya kalap, s azt hiszem, a nagyobb rész tudni fogja.
Meggyökönt, erősen gyanítom, hogy élő (talán erdélyi) szó, de a népéletből nem ismerem. Annál inkább a degesz-t, mely felfútt, jóllakott, nagyhasú értelemmel biró melléknév, s a dudorodóval nincs szabatosan pótolva. A félszer (virágzat) sem tetszik. Igaz, hogy a nép e botanikai értelemben nem használja, de igen ám oly tárgyak jelölésére, melyeknek mintegy csak fele van meg. Így a szín azért félszer, mert e gazdasági épület rendesen más falhoz fél fedélre van odatámasztva; s emlékszem egy tűzfalas házra, melynek csak egyik oldalán lévén ily félszer forma teteje, s több ilyen a községben nem létezvén, a nép félház-nak nevezte. Ha tehát Diószegiék a fészkes virágzat kinyúló szirmait félszer-nek nevezték el: bizony a népnyelv és észjárás nagy ismeretével tették.
Elveti még F. úr a nyakó nevet, ajánlva helyette: görbe nyakú fű. Úgy látszik nem is sejti, hogy a nyakó ma is él, s épen azt teszi, görbe nyakú, vagy általában hibás nyakú; péld. nyakó ember, nyakó bicska stb. Eredete a szónak még azon korban vész el, mikor a tulajdonságot kifejező melléknév egyszerű ó, ő, ú, ű képzővel származott főnévtől vagy igétől, mint a gyönyörű, szomorú (régebben szomoró), olykor k-val tovább képezve: szemő-k. A komócsin szinte élő szó, épen úgy a mozsárvirág, a szurdancs (hát azt hinné-e F. úr, hogy bizonyos kúttisztító, fúró eszközt furdáncs-nak hí a köznép?), a fenyer (Szalonta Biharban). Vagy a népies elnevezések csak egy tájbeszédből juthatnak a tudományba, s csak az olyanok, melyeknek valami köz-értelmű jelentése van, bár ez a növény tulajdonai iránt inkább zavarba hoz, mint útba igazít? Úgy sejtem, hogy az efféle népies nevek: béka buzogány, kisasszony papucsa, pacsirta virág, istenek fája (ailanthus; istenfa a népnél egy szagos, évelő növény neve), Szűz Mária könnye, ördög szekér, király dinnye stb. ajánltatnak, nem tekintve, hogy ezek, épen mert köznevek, más tájbeszédhez szokott emberek előtt ép oly érthetetlenek, mint talán F. úr előtt az acsa, nyakó, fenyer és a többi, s a mellett félrevezetők. Így Petőfinek alig van nem homoktalajon nőtt olvasói közt egy is, eddigi fordítói között pedig egy sincs, ki a nála előforduló „királydinnyés homok” alatt ne felséges, királyi, jó dinnyét termő homokot értett volna, maga e sorok írója is úgy értette elébb, míg a költő neki meg nem magyarázta, hogy az egy igen alkalmatlan tüskés plánta a homokbuczkákon.
Részemről a csak babonán, vagy bal felfogáson alapúlt népies neveket nem ültetném át a tudományba, ha szakember volnék. Abba sem egyezném belé, hogy midőn nomenclaturát csinálnak, egyszerűen a körülíró, magyarázatos köz nevekkel éljünk, s tulajdonnév helyett lompos phrásist adjunk, mint F. úr gyakran teszi. Maga a nép, ha tulajdonnevet alkot, (mi nála leginkább gúnynév adáskor történik), érzi, hogy nem elég a közérthető mindennapi kifejezés. Nem nevezi a zsidót, kinek hosszú nadrága, a tartóján, nyakából függ le, nyakig érő lábú, hanem, Diószeghi-féle merészséggel, nyakigláb zsidónak. Érintettem fentebb a fakúsz-t, mely szinte népies attentatum a Nyelvőr ellen; említem még a rossz asztalost, kit, mivel csak rontotta a deszkát, a nép egyszerűen Deszkakár-nak csúfolt. F. úr kárhoztatásának éle, a növénytani műszókat és neveket illetőleg, leginkább a század elején újított botanicusok ellen fordúl: de, az ily népi csinálmányt tekintve, az ember szintén kedvet érzene, védni a támadás ellen a szirontak, libatopp, bigebecző-féle újításokat, sőt még a kinincs-et is, (lásd Többsincs királyfit a népmesében) ha az a körülmény nem forogna fenn, hogy Diószeghi és Fazekas, mint linnéisták, elnevezéseiket egyedül a virágra, termésre alapították, s ez a mai természetes rend-ben csekély fontosságú dolog. Így, a pót-ra nézve megengedem, hogy nem régibb a pótkávénál, de a ták-ot már nagyanyám ismerte: csupa folt meg ták az a ruha” — a szirony — szirom alkalmazásáért pedig a két értelmű viráglevél helyett (rózsalevél a szirom is, a zöld levél is), valamint sok más, bár merésznek látszó újításért (nem mindért természetesen) köszönettel tartozunk a jó Diószeghiéknek. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ha ők a későbbi porodát, mostani porzót (ez ellen egy szépirodalmi lap ismert tárczaírójanak is lehet kifogása) porhonnak nevezték, oly időben tették ezt, mikor a hon nem volt synonym a hazá-val, hanem a legszűkebb heim értelmében vehették, mint a zsoltárban:
A madárnak is van fészke, |
Azt a vádat sem lehet Diószeghiék ellen emelni, hogy nem ismerték a régibb fűvész irodalmat, vagy nem gyűjtötték össze a népszerű kifejezéseket. Előszavuk elmondja, munkájok bizonyítja, hogy tették. De nem alkalmaztak minden népi szót, vagy hagyományos elnevezést, 1. mert nevet akartak adni, tulajdon, nem köznevet; 2. mert rendszerük oda utalta őket, hogy elnevezéseiket lehetőleg a virágra, termésre alapítsák; különben óhajtani lehet, hogy a ki még valaha nyelvünkben újít, azt a népnyelv, népi észjárás oly teljes ismeretével, s oly romlatlan nyelvérzékkel tegye, mint Diószeghi, Fazekas és Földi.
Még a gyűjtelékes czikkekre is volna itt-ott pótló, igazító észrevételem, de már belefáradtam. Majd talán máskor folytatom.
- Megjegyzés
- ↑ A forrásként jelzett kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Atyám a NYELVŐRT keletkezése óta a legélénkebb figyelemmel kisérte; gyakran helyeselte fejtegetéseit, olykor boszankodott reá, kivált az olyan czikkekért, melyek a nyelv költői használatát túlságosan meg akarták „rendszabályozni”, és az olyan szószármaztatásokért, melyek talán igen is nagy készséggel igyekeztek valamely magyar szót német, szláv vagy latin eredetűnek bizonyítani; de ha boszankodott is, füzeteit olvasta szorgalmasan, és tele írta széljegyzetekkel. E jegyzetek egy részét 1878-ban átadta a NYELVŐR szerkesztőjének, hogy vegye hasznát ahogy tudja; ezeket a szerkesztő, (kinek elve névtelen czikkeket nem közölni) maga által választott SZALONTAI J. álnév alatt folyóirata VII., VIII. és IX. köteteiben tette közzé, onnan vettem át e gyűjteménybe… Arany László megjegyzése.
- ↑ Különbség a kettő közt az, hogy a völgyé-ben van a bele. Arany János megjegyzése.