Ének a vén koldusról
| Ének a vén koldusról szerző: Jakab Ödön |
Építették otthon a fényes templomot,
Magas falán ő is serényen dolgozott;
Leszakadt az állvány, őt a földre dobta.
— Ekkor jutott, szegény, nehéz koldus-botra.
Koldus-tarisznyáját felvette nyakába,
Elindult búsan a sanyaru világba;
S kinek az a fényes templom fala épült:
Egyedül az istent hitta segitségül.
Szinte fél századig volt csavargó, árva,
Kéregetni eljárt nagy messze határra;
Legkeserűbb átkot viselt az ő élte,
S mégis a sok áldást mindig másra kérte.
Annyit hurczolta már nehéz vándor-botját,
Hogy a gyermekek is nevén szólították,
S ha valamely jószág udvarára bement:
Az eb sem ugatta — ismerte már régen.
Míg a földre nyári melegebb szél lengett,
Kihúzta az éjet puszta korcsmák mellett;
Ha pedig a metsző éj fagyát nem tűrte:
Bevánszorgott lopva valamelyik csűrbe.
Hanem egyszer késő idején az ősznek,
Mikor fagyos szelek zugva kergetőztek,
S hervadozó fáról szaggatták a lombot:
A nagy élet alatt csendesen leomlott.
Örökös álomra lezsibbadott testét
Kegyelemből durva koporsóba tették;
Egykedvű harangszó kisérte odáig,
Hova az áldó nap soha se világit.
Pihen a vén koldus nyugalommal, békén,
A magas temető egy elhagyott részén;
S bár egész vidéken ismerte mindenki:
Mégis az ő sírján nem sir soha senki.
Legfölebb mikor a zordonan beállott
Tél hóval fedi be a puszta világot:
Egy-egy éhes farkas sirja felé téved
S átvonitja rajta a zimankós éjet...