Én és a - másik
szerző: Bálint Aladár
Este hét óra elmúlt. A reménytelenül forró délután csontig kiszívta erőmet, úgy vágódtam rá egy körúti kávéház teraszán terpeszkedő nádszékre. Fejem hátraszegtem, és néztem a mélykék eget. Azt a keveset, ami látszott belőle. A szélét mohón marták, csipkézték a házak tetején ágaskodó oromdíszek, apró bádogtornyok.
Hátamban dobolt, muzsikált a fáradtság, ideges kimerültség, a kocsizörgés, patkócsattogás, tülkölés, emberi beszéd, mintha üvegburán keresztül ért volna hozzám. A házakból ömlött, dűlt a napsütésben felszürcsölt forróság. Sötéten fenyegető magasságban álltak őrt az összeforrt, egymást támasztó falak. Libegő párák, úszó porfelhők burkát felhasította egy-egy kigyulladt villamosgömb, porzó aranyfoszlányok úsztak a fülledt, sűrű levegőben, a forróság egyre ömlött, ráfeküdt az emberekre, az ég olyan nehéz volt, mint a haragos kék bíborposztó, valahonnan esdeklő hegedűszó nyilallt bele tétován az utca fojtott zsibongásába.
Néztem az eget, magába szédített a mélysége. Ahogy sötétült, fogyott a fénye, tompult a színe, félelem fogott el. A rászövődő borulás, ahogy szívta, habzsolta a kékséget, magával vonszolta holnapjaim reménységét. Vele fogy a vérem, leheletem, agyam, csontom. Fel kellene repülni, belézuhanni a feneketlen kék mezőbe. Tágult szemmel néztem a feketedést. Már csak homályos folt.
Egyszerre megmozdult... jól láttam... kissé eltolódott, tölcsér formára szűkült. Aztán aranyfonalak szövődtek rája. Majd forogni kezdtek a fonalak, tágultak, sokasodtak, elöntöttek mindent. Hirtelen széjjelporladtak, az égboltozat kettéhasadt és lassú lengéssel aláereszkedett.
Üvölteni akartam, de némán mozgott a szám.
- Ez a halál! - hörögtem hang nélkül.
Valaki mellemre vágott. Nem láttam, hogy kicsoda.
- Induljunk! - szólt hozzám színtelen, kemény hangon.
- Induljunk - feleltem, és ebben a pillanatban éles fájdalom hasította át hátamat, mellemet. Úgy hiszem, kettéfűrészeltek.
Felkeltem és elindultam az utcán. Visszatekintettem a teraszra. Alakom, én magam, vagy a másam ott ült, ahol előbb ültem mozdulatlanul. Újságot olvasott. Vissza akartam rohanni az ott ülő olvasó Valakihez, aki néhány pillanattal előbb Én voltam - most már más, a Másik, de nem tudtam előre lépni. Visszataszított valami láthatatlan erő. Reszkettem, úgy álltam az utcán, mintha meztelen lettem volna.
- Siessünk! - szólt valaki.
- Siessünk - szepegtem. De azért visszajövök, szóltam magamban. Most nem lehet, holnap este visszajövök, vagy holnapután... jövő héten biztosan. Ott ül, nem vesz észre. Talán nem is érdemli meg, hogy visszatérjek. De azért visszajövök, itt találom. Pontos ember, évek óta ebbe a kávéházba jár.
Nem hittem el, amit mondtam, nem bíztam benne, hogy találkozunk.
Hatalmas tűzvörös automobil már türelmetlenül pöfögött a kocsiút szélén. Bele kellett ülni. Erős rándulással elindult. Belesüppedtem a széles ülés párnáiba, arcomat csapkodta a rohanó kocsi körül feltüremlett levegő. Az automobil vidám tülköléssel fúródott az utca rengetegébe, hosszú orra felhasította a süvöltő villamosok, robogó kocsik sokaságát. Sebes iramodással elmaradtak a fénnyel teliszívódott öblös házak, elnyúló utcák, elhalkult a harsogó lárma, és mint elpihenő óriás pihegése lüktetett messziről.
Vadgesztenyék, bozontos üstökű fenyők, szelíden nyújtózó hársfák mögött villák szunnyadtak, apró szemeik álmosan villogtak ki a széles, kemény útra. A kocsi fojtott berregéssel rohant előre, árva tücsökcirpelés rezgett a tarlók felett, a lámpás gonosz, hideg lobbanással perzselte fel az éjszaka bársonyos feketeségét. Szembejövő elkésett parasztkocsik előtt baktató gebék nyerítve kapták el fejüket. A kocsis felriadt, keresztet vetett.
- Így egyedül? Miért? Hová? - tűnődtem álmosan a gépkocsi sarkában.
Távolról ismeretlen, idegen város fénye festette be a sötét látóhatárt. Muzsikaszó hullámai közeledtek szakadozva, gyengén, elfutó vonat lihegése, síró füttyszava nyelte el a hangokat, a város fénye is fakult, foszlott. Nagyon távol lehetett már.
Erdők közé vezetett az út. Elaggott cserfák haragosan rázták fejüket, megriadt éjjeli madarak keringtek a levegőben, korhadt tuskók zöldes fénnyel hunyorogtak a vízmosások medrében. Magas kőhidak alól rohanó hegyi patakok harsogtak fel. Kopár hegyek oldalán, alagutakon keresztül surrant a kocsi, aztán aláereszkedett.
Az ég fekete síkja megenyhült, keskeny világos csík ékelődött az aljába. A sáv egyre szélesbedett, hamvas rózsaszínű fátyolt lehelt rá a közeledő hajnal. Az égboltozat hideg kékre fagyott, távoli hegyek ormai, dombok, magányos fák, elszórt házak formái szabadultak fel az éjszaka ölelkezéséből.
- Hol vagyok? - kérdeztem csendesen.
- Hol vagyok! - kiáltottam könyörgő hangon.
Idegen asszony ült mellettem. Mereven előre nézett. Tekintetében benne égett az ébredő erdők, folyók, felhők képe, a hajnal bíbora. Hegedűt szorított álla alá. Éles hangok szikráztak fel a vonó alól. Játéka nyomán kiröppentek fészkeikből a madarak, sűrű rajokban húzódtak utána. Minden ütemmel egyre omlott, fogyott a ruhája. A hegedű vadul vijjogott, jajgatott, ő maga mezítelenül ült, tekintete a felkelő nap korongjára tapadt, haja lángolt, testét aranyhálóval borították be a sugarak.
Reggel volt. A hegedű hangja elhalkult, az asszony teste elmállott, eltűnt, a kanyargó út alatt diadalmas kékséggel ragyogott a nagyszerű, a végtelen Tenger.
*
A Másik este fél tízkor hazament, lefeküdt, reggel negyed nyolc után öt perccel felkelt, megmosdott, sebtiben elolvasta az újságot, megreggelizett, mert borús volt, hóna alá csapta az esernyőjét, és nyolc óra után három perccel a hivatalban volt. Rágyújtott egy britanika szivarra, a gépírókisasszonytól megkérdezte, hogy aludt? aztán íróasztala mellé ült.
Ragyogott a tenger. A messzeségbe vesző kék síkon szerelmes, szomjas pillangók módjára vitorlásbárkák lebegtek, a látóhatár vonalán nagy óceánjáró gőzös húzódott el lassú méltósággal, füstjét belerajzolta a tengerrel egyszínű felhőtlen ég lapjára. Fent egy szikla ormán álltam, úgy fürödtem a káprázatban. Majd több embermagasságú nagy vásznat feszítettem állványra. Széles ecsettel éles fekete foltokat csaptam a vászonra. Kemény kobaltot, ultramarint, aranyos zöldet, égő narancsot raktam rá.
Egy apró emberke settenkedett mögöttem. Sokáig bámult, vigyorgott, izgett-mozgott, néha levegő után kapott, beszélni akart, de küzdött ellene.
- Bocsánat - szólt végül.
Tovább dolgoztam. Sértődve elhúzódott. Sziklák közé bújt, de később ismét mögém állt.
- Bocsánat - szólított meg ismét.
Ránéztem.
- Kérem, művész úr. Engedje meg, hogy...
Elhallgatott és elpirult. Aztán rámutatott a vászonra.
- Engedje meg, hogy beleszóljak. A horizont, a perspektíva, tetszik tudni, azt nehéz kihozni. Talán a legnehezebb. A művész urak nem is tudják, hogy milyen nehéz.
Szótlanul elfordultam.
Szégyenkezve elhallgatott.
Néhány pillanat múlva vállamra tette kezét.
- Uram, adja ide azt az ecsetet. Csak a horizontot akarom megfesteni, ahhoz én jobban értek. Rajztanár vagyok.
Kabátzsebébe nyúlt.
- A diplomám...
Otthagytam a vásznat, az ecsetet pedig elhajítottam. A rajztanár utánakapott, de ordítva messzire dobta. Az ecset nyele lánggal égett. Az emberke könnyes szemekkel szájába dugta összeégett ujjait.
*
Avignonban a pápai kastély egyik toronyszobájában találkoztam vele. A hosszú keskeny résen keresztül felmosolygott a Rhone hamvaszöld palásttal leterített völgye. Azt nézte kipirult arccal, zilált hajjal. Szeméből apró lángok pattantak ki, nyitott nyersselyem útizubbonyát aranyszínbe mártották a beömlő sugarak. Csak ketten voltunk a toronyszobában, alul minden távolinak, kicsinek látszott, mintha megállt volna a világ életere, és odabenn a zárt, sötét falhengerben sűrűsödött volna össze minden szándék, cél, eszmélés.
Leomló piros selyemruháján fényes csíkok ficánkoltak, keble, mint apró ezüst hegypár éles vonalakat vésett a tapadó selyemre. Szívem kevesen kalapált, pattanásig zakatolt testem minden része.
Sürgettek a pillanatok, az idő elaprózott, százszorosra duzzadt porszemei. Sürgettek, sarkalltak, hogy elmondjam, mily szívós gyökeret eresztett belém a hozzája tartozás, a múlt időkbe, a tudat kaotikus ködébe nyúló reménység, hogy rátalálok.
Most itt áll előttem, és csak beszélnem kellene.
De nem lehetett. Ha arcomon, tekintetemen nem látja a végtelenbe torkolló kapcsolatot, a homlokon égő titkos jegyet, akkor hiába minden.
Bejött egy férfi. Apja, bátyja vagy férje, nem láttam. Belékarolt és együtt mentek le a lépcsőn. Bénán, üres tekintettel bámultam utánuk, lépésük távolodó kriptakopogása már rég elhalt, mikor feleszméltem. Lerohantam, de már nem voltak sehol. Lelkendezve keresztül-kasul jártam az apró, hegyes macskakövekkel kirakott apró utcákat, kitéptem magam a küszöbökről belémcsimpaszkodó kifestett, meztelen némberek karmaiból, végigloholtam az olajfákkal borított poros mezőket. Hiába.
Fáradtan, porosan vánszorogtam este a városba. Önhitt arcú, lovaglópálcás tisztek sétáltak, fecsegtek az utcán. Lompos katonák bizseregtek köröskörül. Köpdöstek, ittak, lármáztak az apró kávéházak előtt.
Szobámban elnyomott az álom. Hajnalban eszméltem. A tapéták fakult rózsái harmatos fényben ragyogtak. Kiültem a nyitott ablak erkélyére. A városfalak mögül előreküldte bíborát az ébredő nap. A kihalt, szendergő utcát két tegnapos korhely éneke verte fel. Összekarolva, lassan ballagtak el az erkély alatt, déli zamatú nótájuk panaszosan szövődött bele a hajnal pihegésébe. Már a falon túl jártak, daluk foszladozva, halkan küzdött a messzeséggel, a távoli mezők elnyelték az esengő hangokat, a hajnal kóbor lovagjait.
*
Lent zakatolt az automobil.
- Haza! Hazafelé! - rimánkodtam a láthatatlan vezetőnek.
Ismerős dombok, szelíd lejtésű szőlőhegyek integettek felém, lassú folyók tükre csillogott fel. Alkonyatkor leszálltam a kávéház előtt. Ahonnan elindultam. Kerestem a Másikat.
Nem volt ott. Kutattam a lakásán, hivatalban, mulatóhelyeken. Nem találtam.
Egy ismeretlen kicsi falu meghitt zugába vonult gyermekkori szerelméhez. Gúnyos büszkeséggel vágtattam utána. Éppen a menyegzőjére értem. Míg távol jártam, felemelték a fizetését, tehát nősül. Széles tornácon, alacsony szobákban, tánctól, bortól, örömtől kipirult arcú lármás rokonok zsibongtak. Ő ott állt nevetségesen elfogódott komolysággal, meghatódva. Menyasszonya hozzásimult, és semmiben sem különböztek a fényképészek kirakataiban kiszegezett merev lakodalmi fényképtől.
A menyasszonya. Sohse láttam, nem ismertem ezt az asszonyt. Számomra semmit sem jelentett, idegen volt, arca már abban a pillanatban, amikor néztem, elmosódott. A Másik is messzire távolodott tőlem. Sarkon fordultam - senki sem vette észre jöttömet - szótlanultávoztam.
Az asszony! Sok könyv, írás, dráma, nagy hírre vergődés után meg akartam írni a legnagyobb, a legfőbb munkámat, életem egyetlen írását. Amibe belé lehet sűríteni az egész világ testét áthasító fájdalom, emlékek, látomások nedvét, lázát. Ami mellém taszítja, örök ölelésre, együttvándorlásra az Asszonyt.
Egy spanyol kolostor falai közé bújtam, ahová nem ért el az apró tüzek szemet maró sűrű füstje. Nagy fekete sziklák fészkében ült a kolostor, ahonnan feneketlen szakadék felé épített kőhíd vezetett ki a világba.
Nehezen ment az írás. Amit egy nap megírtam, másnap eltéptem, újabb meg újabb tervek, gondolatok szántották át egymást. Terhemre vált a mozdulatlan, dermesztő csend.
Belétemetkeztem Párizs embertömkelegébe. Minden hangot, színt, mozdulatot, a házak, utcák, emberek, tárgyak formájának minden változatát, lüktetését magamba csorgattam.
Befejeztem a drámámat, de más volt, nem az, amit akartam.
Újat kezdtem. Havasok alatt szunnyadó, csendes tó partján, pihenő emberek között, kényelmes kastélyomban dolgoztam. Asszonyok jöttek, odaadták magukat egy nagy épület matériájának, de nem az épületért magáért, hanem azért, hogy ők lakják, ők uralják az épület termeit, és nem volt köztük a várt, az igazi. Dolgoztam, de amit csináltam, az csak más volt.
Elölről kezdtem ismét. Tengerre szálltam, ahol nem akasztanak határok. A végtelen vizek elsimították a gondolatok tépő viaskodását, bizonyosság nyugalmát teregették az örvények felé.
Befejeztem a nagy munkát, erről azt hittem, hogy az igazi.
A színpadról lezuhanó igék végigkorbácsolták az embereket. Némán, lenyűgözve nézték a leomló függöny rebbenését, és csak később, mikor feleszméltek, akkor tapsoltak, ujjongtak. Mikor testté vált az elgondolás, és előttem volt az, amit esztendőkön által hajszoltam, megdöbbenve vettem észre, hogy ismét kisiklott kezemből az élet fonala. Már túl voltam azon, amit csináltam. Túl voltam az íráson, a társtalanság fanyar evangéliumán, amely nem vezet hozzám senkit sem.
Elbujdostam. Mint letűnt csillagról, úgy beszéltek rólam az emberek.
Mit kell tennem?
*
Mit kell tennem? kérdeztem, mikor ismét messzi országokon keresztül vonszolt az átkozott vörös kocsi.
Amerre jártam, mindenütt egyforma emberek, egyforma mosolygás, reménység, aggódás.
Az emberek éltek. Ahogy napjaik következtek. Élvezték a pohár bort, sor verset, pecsenyét. Különböző kapukon surrant be hozzájuk az öröm, asszony csókja, séta napsütésben, szépen futó ló, gyöngy, kaláris, ezüstvégű sétapálca... elegendő volt arra a percre, órára, amit éppen betöltött.
Élni! Hangzott ki minden mosolygásból, ütésből, a zsákhordó munkás izmainak rándulásából, harangkongásból, vonatzúgásból, a kirakatba tett nyakkendő selyméből.
Kigyomláltam lelkemből múltam szilánkjait, kívánságok, tervek, célok tövisét. Nem kerestem lépcsőfokokat, életem vitorláját a véletlen hajtotta. Végül is megpihentem.
Kárpátok közé szorult apró lengyel falucskába bujdostam. Faházban laktam, nagy szögestalpú csizmában jártam. Övemben kést hordtam. Együtt ettem, együtt mulattam a falu lakosaival - szegény tudatlan favágókkal. Reggeltől estig pusztítottam baltámmal a rengeteg szálfáit.
Békében éltem, nyugalomban, vasárnap délelőttönként kapcsos, nagy imakönyvvel hónom alatt elindultam a kicsi fatemplom felé, és voltam, mint ők, bárány a nyájban.
Néha hetekre elmaradtam. Gúnyámat úri ruhával cseréltem fel. Berándultam a városba. Együtt ittam, kártyáztam korhelyekkel, udvaroltam színésznőnek, orfeumdámának, vitatkoztam a város uraival, szónokoltam a megyegyűlésen, szavaztam, verekedtem. Ahogy a többiek.
Egy farsang estéjén berándultam a városba. Különösen népesek voltak a szűk, sötét utcák. Izgatott emberek siettek rajtuk keresztül. A főtéren álló cifra homlokzatú ódon ház ablakai mind világosak voltak. A kapu előtt bámészkodó emberek őgyelegtek, lesték a hangos csörgéssel érkező, kapu alá beforduló szánkókat, találgatták a bundákba ágyazott urak, asszonyok, lányok nevét.
Mikor beléptem a terembe, elszédített a zsibongás. Pillanatra köd csapódott elém. A szárnyas ajtó kinyílt, és bevonult a ház vendéglátó asszonya, a karzaton megszólalt a zene.
Az urak nem egészen új divatú frakkban, némelyik barna, vagy zöld kabátban, felkérték hölgyeiket.
A muzsikusok Csajkovszkij mazurkáját játszották. Elcsukló ütemekben gyűrűzött előre a mazurka zenéje, láthatatlan veszedelmek markolását éreztem torkomon. Kifelé indultam, de magával sodort az áradat. Táncoltam.
Nem tudom, hogy kezdtem, kivel indultam táncra.
Elcsendesült a zene...
Hamvas szépségű fiatal leány tapadt hozzám. A táncosnőm. Testének áthullámzó forrósága, illata keresztülcikázott rajtam. A teremben nyüzsgő embergyűrűből kimenekülve egy elhagyott szoba sarkába húzódtunk. Esztendők távolságát hidalták át a percek. Szürcsöltük egymásra találó hangunk belső muzsikáját, a szavak már csak bénán kullogtak az ölelkező érzések, a sugárzó megértés nyomában.
Dermesztő reggel virradt a forró éjszakára.
Nem bírtunk elválni egymástól.
- Velem jössz? - kérdeztem őt.
- Veled!
- Örök együttélésre?
- Örökre!
- Azonnal indulunk! Jó? Akarod?
- Akarom.
Kerestem a szánkómat, hogy meleg otthonomba vigyem őt, de a vörös automobil állt a szán helyén. Félénken álltam a gépkocsi mellett.
- Üljünk be! - sürgetett a leány.
- Be mersz ülni?
Nem felelt, hanem felugrott a kocsira.
Mellé ültem, elindultunk. Gonosz nevetés hallatszott valahonnan.
Bomlott iramban futott át a kocsi a hóval borított hegyi utakon. Borzongató sikoltással karolt át az útitársam. Jajgatott, belémkapaszkodott, de az éles szél lehántotta rólam, elsodorta mellőlem, kiröpítette.
Hangos sírással felemelkedtem, gyenge teste, mint tépett árnyék, beleveszett a fakó köd örvényébe. Utána akartam ugorni, de láthatatlan vaspántok nem eresztettek.
Elvesztettem. Egyedül maradtam.
Hiába volt minden.
A ranguni ezüsttorony aljában kuporogtunk. Kékesfekete haja lágy hullámokban zuhant kemény faragású vállára, kezével fáradt fejemet simogatta, játszott a mellemre tűzött érmekkel, vastag aranypaszománnyal. Majd átkarolt, belebámult arcomba, szeme kerekre tágult, nedvesen égett. Tekintete - az a feneketlen fekete tengerszem - megnyugtatott.
Buddha aranyszobrán kék árnyékok kúsztak, a hold fénye a templom alabástrom padozatára ömlött. A kapu homlokán acsarkodó ezüstsárkány lomha árnyéka ráfeküdt a fénytócsára. Éjszakai fuvallat bolygatta meg a pálmák széles leveleit, reszkető sóhajtással paskolták egymást. Fájdalmas üvöltéssel felbúgott egy virrasztó hadihajó kürtje, hangját egyre halkabban verte vissza a tenger. Majd millió apró ezüstcsengő fütyülő csengése rezgett az éjszakában. Bódító meleg párák szivárogtak fel a földből.
Maya rámborult, kezét arcomra tapasztotta. Csókjai felszaggatták az emlékezés elföldelt, rejtett csatornáit, távoli századok elszáradt indái virágzottak fel, körülfontak, felharsant a múlt elcsendesült kürtje. Előttem állt elevenen hosszú vándorlásom minden fordulója.
- Ki voltam, ki vagyok?
Serpenyőben izzó parázs felett kék füst fonala ereszkedett fel.
A gong felbúgó szavára emberi formára sűrűsödött a gyenge párázat.
Megjelentek előttem lelkem elpihent hordozói. Ott imbolyogtak hideg, révedező mosolygással mindazok, akikben valaha testet öltött szellemem.
Ködös, durva faragású otromba embertömbök lobbantak fel eleinte a serpenyőből, aztán újabb, élesebb vonalú alakok következtek.
Egy asszír rabszolga bontakozott ki a ködből... karthágói kéjnő követte... aztán haruspex... bizánci katona... tiarás pápa... német keresztes vitéz... sárga foltos zsidó pénzváltó... reneszánsz festő... spanyol hercegnő... vörös taláros hóhér... augsburgi vándor muzsikus... inkvizítor... csecsemő... flamand posztókereskedő... kuruc lovaskatona... XIV. Lajos udvarhölgye...
- Ki vagyok? - nyöszörögtem.
Az udvarhölgy hajlongva szertefoszlott, és egy indiánfőnök alakja került helyébe... aztán krinolinos polgárasszony, gépészmérnök.
Hatalmas dörgéssel szerterobbant a serpenyő. Buddha arcát széles vigyorgás szelte át, az elefántcsont oszlopok megroppantak, az ezüstsárkányok jajgatva húzták össze tarajos testüket.
Villámok hasogatták fel az ég palástját, kilépett medréből a tenger, haragos hullámai elöntötték a hegyek ormait.
*
Szállt, repült az automobil, percek alatt országokon száguldott keresztül. Gyorsan, gyorsan haza kellett mennem, hívott a Másik. De elkéstem. Már csak a temetésére értem oda. Sírja mellett ott zokogott egy fekete fátyolos öregasszony: a felesége, gyászruhás férfiak: a fiai.
Odamentem, hogy megvigasztaljam őket. Beszéltem hozzájuk, megfogtam kezüket, de nem láttak engem, hangomat nem hallották. Mintha átlátszó pára lettem volna.
Kiléptem a temető kapuján, hogy automobilra üljek, és végtelen szabadsággal befussam a mindenséget, de az automobil nem volt sehol.
Gyalog indultam a város felé, lépésem nagyon könnyű volt. Minduntalan úgy éreztem, hogy felkap a szél, belekapaszkodtam egy vasoszlopba, de kezem összecsukódott, anélkül, hogy átkapcsolta volna az oszlopot. Nekivágódtam egy háznak, és átszűrődtem a falon, szobákon, bútorokon. Aztán elfújt a szél. Szertefoszlottam.