Émile Zola
| Émile Zola szerző: Kosztolányi Dezső |
Egy kicsiny koporsót hátára ragad az óceánná dagadó lelkesedés, s méltóságos hömpölygéssel a Panteonba viszi. A szerény ércszekrény, mely Zola Emil hulláját rejti magában, a rothadás sötét odújából az öröklét csarnokába kerül. Az élet lázától mámoros francia nép azt hiszi, hogy senkitől sem kap annyi életkedvet, mint ettől a halottól. S most belekapaszkodik egy koporsó szemfedelébe...
Oly csodálatosan, különösen hangzik mindez, mint valami mese!
Zola Emil az utolsó állomáshoz ért. Hosszú utat kellett megtennie. Az élettől a sírig s onnan az öröklét templomáig. A föld sarától az eszme tisztaságáig. A nehéz kálváriát azonban megjárta, s diadalmas, könnyes, szenvedéses hányódása nemsokára véget ér. Végre. S az ember, ki csendes szemlélője a napi eseményeknek, álmélkodva kérdezi, hogy e rohanvást eltűnő képek csakugyan valódiak-e, s mi, kik azt nézzük, nem a csodák és káprázatok hazájában élünk-e?
A kérdésre csak egy felelet van. Ez a rege, ez a csoda Franciaországban történik, a túlzások, a szertelenségek országában. Franciaország mindig nagy, erényeiben, bűneiben, szeretetében és gyűlöletében egyaránt. E lángoló szemű, tüzes vérű déli faj idegeit még az évezredes kultúra sem ványolta el. Még mindig gyerek. Szívére még mindig jobban hallgat, mint eszére, s tud és mer szeretni és gyűlölni.
Büntetni kell? Ki tud szörnyűbben, iszonyúbban, megalázóbban ítélkezni, mint a francia? S a szeretetben kicsoda őrjöngőbb, pazarabb, nagylelkűbb és kicsoda kegyetlenebb nála? Megöl a csókjaival, megfojt az ölelő karjaival. Sohasem langyos vérű. Mindig nagyszerű, grandiózus. Egy pillanat elég neki, hogy évek makacs, szívósan fenntartott ítéletét örökre megsemmisítse, mert már másképpen érez. Büszkén hirdeti az érzelem jogát. Lávás lángolás, olthatatlan tűz égeti.
Most igazán bámulnunk kell ennek az erős népnek a lobogó lelkét. A francia csakugyan mindig az Emberiség nevében, a Világegyetem előtt cselekszik. Ezt egykor csúfolkodva írta róluk az epés és hisztérikus Carlyle. Ma nekünk nincs okunk gúnyolódni. Ma lelkesednünk kell.
A "conspuez-Zola" kiáltásokat, íme, a kiengesztelődés nagyszerű pillanatai követik. Az a nép, mely egykor a Szajna hideg és fekete ágyába akarta vetni Zolát, most zöld babért fon kihűlt koponyájára, s abba a csarnokba viteti hamvait, hol a francia népnek s az emberiségnek legnagyobbjai nyugosznak. Ez a pompás túlzás, a múltnak e gyors elfelejtése, az érzelmeknek e színes és szikrázó tűzijátéka valóban páratlanul nagyszerű, magával ragadó, a grande nationra méltó.
De ez a szeretet nemcsak Zolát éri, hanem az Ördög-sziget volt rabját is, kiért egykoron annyi nemes hévvel tört lándzsát. Abban a pillanatban, mikor Dreyfus visszanyerte az igazságot, az életet, Zola örök életet kapott a franciáktól. Dreyfusban az embert dicsőítették meg, Zolában az igazságért harcoló katonát.
És méltán. A Dreyfus-ügy szomorú aktái most ugyan örökre lezárultak, s lényegileg csak egy megtévelyedett kor mulandó és sötét bűneit rejtik magukban, szócsatáinak zűrzavarában, tévedéseinek és gonoszságainak káoszában azonban van egy erélyes és tiszta hang. Ez a hang Zoláé. Az ember szólal meg benne, ki az igazságot kéri. Azt mondja: A földön mindenkor igazságnak kell történni. E szó mindig maradandó lesz, s az, aki mondotta és ezzel szállt harcba, halhatatlan. Valóban mély értelme van, hogy Zolát most rehabilitálják, Dreyfusszal együtt. Benne csakugyan a küzdelem bajnokát kell szoborba önteni, hogy ércajkával az eléje hódolni járó nemzedékeknek mindenkor hangosan hirdesse a földről az ég felé kiáltó igazság szózatát: J'accuse...