Éljen a barátság!

A Wikiforrásból
Éljen a barátság!
szerző: Fazekas Mihály

Poéta

Múzsám! pongyola láncokat
Fűzék a kikelet gyenge virágiból,
     S majd felcímerezem velek
Lassú hangho' szokott rózsafa lantodat,
     Csak zengj egy gyönyörűt nekem.

Múzsa

Mindennél gyönyörűbb a kinyitott virág.

Poéta

     Szebb amely kirepedt piciny
Pályáján az imént dugta ki kis fejét.

Múzsa

Mindennél gyönyörűbb? hát mikor a komor
     Éjnek háta megett terem
A már ébredező napnak előlfutó
     Kis súgára, s odébb veri
A környékre borúlt fátyolos éjszakát,
     Bíbor kárpit alól izen
Újúlást a halál mázzaival bevont
     Színeknek?

Poéta

De jelesb, mikor
Egy szép útja után a nap aludnimegy
     S a párázatok estveli
Tömjénjével, örömhangot emelhetek
     Búcsúzóba felé, hogyha lementekor
Oly vígan hagya itt, mint le-lejöttekor.

Múzsa

     Szép volt hát csakugyan, mikor
A legszebb kis ajak rád mosolyog vala
     Nyájas gerjedezése közt
Angyalkádnak, ama kis bigecs enyhibe
     Nyugvó Ámeliden mikor
A pajkos szelek úgy mertek enyelgeni,
     S oly csalfán suhanának el
A kincset fedező fátyol alatt, mikor
     Őgyelgő kezeid csupán
Öt-hat szál violát kaptak imitt-amott,
     Nem hagyván szemedet velek
Szétkórászni. Mihelyt csókkal elegy rakád
     Ártatlan violáidat
Édesden rezegő mellje növésire,
     Ámor szárnya alatt puha
Szendergésbe merűlt szép szemeit miként
     Csiklandá fel az ébredés.
Mint küszködtek a híg álom alá lapult
     Andalgással az ellene
Serkent s a ki-kinyílt szembe cicározó
     Nyájasságok; az angyali
Fénnyel rád kiderűlt Ámeli hajnala
     Futkározó ragyogása közt,
Mely édes repesést hintegetett beléd.

Poéta

     A már forradozó sebet
Mért kell hasztalanúl újra kimetszened?
     Szünj meg szívem epeszteni
A múlt boldog idők emlegetésivel,
     A menny titka akarta, hogy
Értünk a szerelem hajnala jöjjön el,
     Ismét ő maga vonta bé
Sűrű köddel ama ránk nevető napot,
     Óh, hát drága reményeim
Már tik mind örökös sírba borúltatok!

Múzsa

     Kergesd el, fiam, a komor
Andalgást, kiderűl a ködös éj; s noha
     Virradtán zivatart hozott,
Szép lesz a szomorú zápor után napod.
     Egy jó kéz vezeté, tudod,
Még gyengén tipegő lábaidat, mikor
     A Pindus meredekjeit
Kétséges szemeid méregeték; ez az
     Áldott kéz hoza felfelé.
Míg a mentorod él, béköti ő sebed,
     Kedves karjai közt leled
Enyhítő szeredet. Véle keressed az
     Élet ritka virágait.

Poéta

Pengesd, Múzsa, tovább pindusi lantodat,
     Pengesd mennyei húrjait,
Most zengnek gyönyörűn. Drága baráti név!
     Nincs nálad jelesebb sehol,
Nincs olyan pompa, se kincs, mely veled érne fel!

Múzsa

     Mindent elvehet a kemény
Sors, amit csak adott, mint az egek magok
     Most a földre kövér esőt,
Majd ellenbe' ragyát vagy jeget öntenek;
     Úgy ő is ma nevet reád
Víg képpel, de talán még ma meg is tipor,
     Mindent elvehet ő, csupán
Egy tisztán szerető lelki barátodat,
     Míg órája le nem folyand,
Nem kaphatja el, a tengereket veti
     Bár közzétek; akár kemény
Kőbástyákba külön dugdos is; a soha
     Széjjel szemzeni nem tudó
Gyémánt láncotokat mégse szakasztja el.
     Ámornak lobogó tüze
Nem tartós; s mihelyst elcsenevésztenek
     A szép szembe cicázgató
Nyájas kellemek, és pápaszemed lehúllt,
     Melyen képzeleted nagyobb
Fényt látott vala, mint józan eszed lele:
     A bosszú s unalom nyom el.
Boldog lészel ugyan, hogyha kis angyalod
     Szintúgy lelki barátod is.
Heh! mert ritka madár ám az az ég alatt,
     Mely vaktába kezedbe száll! -
Jó szív és jeles ész, jól kinyitott szemek
     És sokféle tapasztalás
Kell ám, hogy kitanúld lelki barátodat!
     A vérnek heve vagy sava,
Sűrűbb vagy hidegebb volta sokat tehet
     Két szív öszvekötésihez!
A mértéklet azért még nem elég ahoz,
     Hogy láncok ne szakadjon el.
Sőt két pénzhe' ragadt, két buja, két kevély
     Egy úton nehezen mehet.
Erkölcs kell oda, jó és okos értelem,
     Mely mindég igaz útakon
Jár, a szép tudomány, a nemes érezés
     És jó íz violái közt;
Két ily megnemesűlt szívek elérhetik,
     Bár mértékletek öszve nem
Illhetnék: az erős egybecsatoltatást.
     Mely bóldog pedig, akinek
Egy hív társ kezeit tartja az ellene
     Fellázadt bajok árja közt.
Nincs több ollyan öröm, mint a', ha két nemes
     Erkölcsű hazamentekor
Egymást intve dicső tette nyomán halad.

Poéta

     Ez már ami megérdemel
Egy fűzér koszorút: jöszte tehát velem,
     Áldjuk mennyei kútfejét
Erkölcsünknek. Az őtőle szivárogó
     Szentség húzza barátomat
Egy központra velem, s kérjük az ég urát,
     Hogy bóldog legyen életek
A virtust követők lelki barátinak.
     Óh, hív szív! te pedig jere,
Halld meg, s értsd el ezen gerjedezésimet,
     És múzsám igaz énekét
Tűrd el, még ha talán néha fogyatkozást
     Lelsz bennem, hanem esküszöm
A mennyekre, hogy a tőlök alá lejött
     Erkölcs szent nyomait s velek
Szíved tiszteletét nem hagyom el soha.