Életsor
szerző: Komjáthy Jenő
Futó gyönyörben, hosszu gyászban
Éltem az emberpusztaságban,
Nem tudva mibe kezdeni.
Világ zugában elfeledve,
Csupán magamnak énekelve, -
De fönnen tudtam érzeni!
Bár megtiport az élet átka;
S kietlenűl, az út sarába,
Hosszú homályban éltem én:
A végzet éles, zord csapásit,
Bár egyre sújt még, egyre kábit,
Rovásra sohasem szedém.
Szivembe nyúlt a szomorúság,
Huzattam is, de csak a búsát,
Vigadtam sírva, bús magyar.
Hadat üzentem óriásnak,
S a törpék síri gödröt ásnak, -
Csak vissza még, ne oly hamar!
Fölöttem elrohant a kába,
Gyémántot, országút porába
Nem látott engem senki sem;
Vad télvizek árjai mostak,
A nyegle hősök rám tapostak,
Csillogva fönt a semmiben.
Teremtő szó után epedtem,
De visszahullt a szárnyi szellem,
Közhelybe fúlt a gondolat.
Ha róla szép mezét letéptem,
Mindjárt a puszta űrbe léptem,
Vázat fedett a foglalat.
Képzeltem eszmét tetterősnek,
Költőt világjavítva hősnek,
Költőnek képzelém a hőst.
És láttam az eszmék királyát
Szegényen, trónuson a gyávát,
Koldulni láttam az erőst.
Embert kerestem. Földi társat,
Kinek a szíve szívbe áthat,
Lelkében él az ideál.
S láttam sok emberarcu szörnyet,
Zsarnok előtt sok szolga görnyed,
Minden tekintetük halál.
Embert kerestem. Fönnen érzőt,
A költő álmait megértőt:
De nyomban éles gúny fogad;
Kacagnak rajtam emberárnyak,
És meggyülöltem mindahányat,
Nem leltem én, csak korcsokat.
Istent kerestem. Szolga-arcok
Sápadtak, hogyha neve hangzott
S betölte minden csarnokot.
De én haragtól megremegve
Kiálték fel a fellegekbe:
Nem tűr a szívem zsarnokot!
Istent kerestem. S mutogatták
Pőrén nekem az istenadták;
Az áhitat undorba fúlt.
Utáltam őket istenükkel,
Sosem nyilik az ő szemük fel, -
S kezem most önszivembe nyúlt.
S egyszerre mindent megtaláltam,
És ragyogó szinekre váltan
Levetlek, hosszu, méla gyász!
Örök gyönyörben, gyors viharban
Kizengem mélyid én a dalban,
Lelkem, te istenlakta ház!