Ugrás a tartalomhoz

Életfilozófia

A Wikiforrásból
Életfilozófia
szerző: Berzsenyi Dániel

Én is örömre születtem
  Árkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
  Cypris ambrás ölében.
    Az aranyszázad istene
    Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,
  A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
  S Dodona berke dördül.
    Elvirít a szép kikelet,
    S vele a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
  Pályám vége közelit:
Hol a gigászi Örök vár,
  S chaoszába elmerít,
    Mint egy cseppet az óceán,
    Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,
  Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó,
  A vadon enyhelyébe.
    Mert ha bíró: nem furdal vád,
    Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
  Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
  Forró vérem melege,
    Ha szívem nemesebben vert:
    Önmagában méltó bért nyert.

Sírjak-e, hogy életemet
  Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
  Álmodozva folytattam?
    Ha ezt ujra elkezdhetném:
    Ismét a multat követném.

Az ifjúság örömeit
  Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
  Soha bé nem tölthettem.
    Ithakám partját elértem:
    S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet
  Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
  Végezni ne fájlalnám;
    Megcsókolgattam rózsáit,
    Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,
  Láttam az égető nyárt,
Láttam miden időszakaszt
  S minden földi láthatárt:
    Ha örök időket élnék,
    Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét
  Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
  Előre nem borzadom,
    Minden kornak van istene,
    Nem zúgolódom ellene,
  S kebelemben marasztom.