Élet a hó alatt
szerző: Gárdonyi Géza
Hó borit mindent. Sehol egy pillangó, sehol egy hangya, sehol semmi bogár. A fecske, a gólya oda van a meleg országban, csak a veréb csiripol dideregve a zuzmarás fákon. Dehát hol van az a sok bogár? Hol van a mezők ürgéje? Hol van a mókus? Hol van a hörcsök, a medve, a hal, a kigyó, a gyík, a béka, meg az a sok mindenféle állat amit a nyáron láttunk?
A bogarak egy része meghalt. Milliónyi millió pók, légy, pillangó, szúnyog halt meg az ősz első fagyos éjszakán. A legyek közül még szerencsés az, amelyik meg tudott maradni a szoba valamelyik zugában. Olyan, mintha halott volna. Halálféle álomban dermedez. A tavaszi melegben föl fog éledni. Mint a beteg, aki sok szenvedés után először áll lábra, bágyadtan és erőtlenül vánszorog az első órában, de csakhamar erőre kap és ujra vidáman döngicsélve örül az életnek.
Éppen ilyen álom ül a méheken, meg a hangyákon is. Azok nem fagytak meg. A méhek a kasban szorosan összebújva melegítik egymást. Néha egyik-másik fölébred és nagyálmosan odavánszorog a mézzel telt kis viaszfazekakhoz. Eszeget abból, aztán tovább alszik.
Bezzeg a hangya nem rakott el télire semmit, csak magának nyalakodott a nyáron mindegyik. De azért nem pusztul el. Leássák magukat jó mélyen a földbe és ott megdermedten aluszszák át a telet.
Éppen így alszik az erdő sok keményhátú bogara is: a szarvasbogár, az egyszarvú bogár, a cinczér, az aranyoshátú bogár; - mind, mind a földben, vagy a puha moha alatt alusznak, és föl sem ébrednek tavaszig.
A mókuska is alszik. Már az őszszel talált ő magának egy kis odút valamelyik fában. Vétett bele száraz mohából jó meleg ágyat, és bedugta az ajtót is mohával, hogy a szél be ne fütyörészszen. De azért ő nem koplal. Még az őszszel meggyűjtötte a mogyorót, makkot meg diót, és eldugdosta ide-oda faodukba. Mikor megéhezik, kinyitja az ajtót és hipp-hopp: elmegy ebédelni.
Szorgalmas és előrelátó gazda volt a hörcsök is. Az is gyűjtötte nyáron a gabonát. Hordta haza a pofazacskójában. Mélyen a föld alatt van az ő lakása. Apró kamarák mindenfelé. Azok mind tele vannak gabonával. A kamarák között van a szoba. Abban jó puha fűágy. A bejáratot ő is betömte mindenféle gazzal, hogy a víz be ne csurogjon. Most odalenn neveti a hideget, - mert sem a hó, sem a fagy nem hatol le annyira mélyen.
Mélyen a földben, a hó alatt szundikál a kígyó, a gyík, a béka, meg a sok cserebogár. Ha tél időben ásunk, majdnem minden ásónyomással kiemelünk egy-egy szendergő életet.
Hát a medve mit csinál ilyenkor? Őkigyelme azt gondolja minden nyáron, hogy sohasem lesz többet tél. Bezzeg mikor az első hó leesett, megfázott rajta az ő meztelen talpa. Hát csak bement nagy dörmögve a barlangjába, és ott vakaródzott, hogy:
- "Aujnye, de rossz, hogy hó esett, nem lehet benne mezítláb kószálni. No de majd elolvad ez mingyárt, akkor aztán újra kimegyek és szedegetem az édes áfonyát."
Hanem bizony a hó csak nem akart elolvadni, hiába leste a medve. Lefeküdt hát. Gondolta: aki éhes, eszik az álmában. Evett is álmában mindenféle gyümölcsöt, még mézet is, de csak nem lakott jól.
Fölébredt. Kidugta az orrát.
Künn süvöltött a szél és hordta a havat.
- Brr! de csúnya idő, - mondta boszúsan a medve, - aludjunk még egyet.
Megint aludt. Napokig, hetekig aludt. Végtelen hosszú ebédekről álmodott.
- No, most már bizonyosan itt a tavasz, - gondolta, mikor felébredt.
A nyíláshoz ballagott.
Az egész erdő csupa hó. A fák, mintha talpig fehér virágba volnának öltözve. Csend van, csak a czinkék szomorú csiripelése hallatszik.
Hej, a medve haragszik. Szeretne ebédelni, de nem lehet. Most is ott van a barlangban. Hol alszik, hol meg kinézeget.