Élet és phantasia
szerző: Kisfaludy Károly
Sötét homályban
Intézik és szövik
Komor hatalmak
A földi kétes
Pályák irányait;
S némán, szivetlenül,
Tüskéket hintve
Relytélyes utra,
Hideg karokkal
A puszta élet
Háborgó tengerére
Taszitanak.
És duzzadó habok,
Ellenkező szelek
Forgatják életünk
Keskeny hajóját;
Fel-fel röpitve
Hullámtetőkön
A fellegig mereng,
S alá sodorva
Halálos örvény
Tátong alatta.
S kinos zavarban
Ott küzd az ember
A vészözönnek
Gátlan dühével,
S dagadt kebellel
Partnak törekszik,
Mely biztatón leng
A távol elnyuló
Reményköd árjain:
Ott szebb élet derül,
S a csendes nyugalom
Forrása csörgedez.
De nem talál nyomot
Esdett fokszirtjain;
Fáradtan visszadől
Zajló habok közé,
S a lankadt szomjuzó
Egy tiszta cseppet
Se’ nyerhet.
Kigyók övedzik át
Baráti kéz helyett,
S fájló botlásait
Kaczagják ördögül;
A váltó nap leszáll,
Kétségek ostroma
Körüldöbörgi,
S kiélve jobb hitét
A jó- s igazhoz,
Fagylalt melyére
Rohannak.
Meredve néz
A holt világra,
Sülyedte árnyai
Kisérve rezgetik.
Gyászszin boritja
Zordon vidékeit;
Csak egy villámsugár
Dereng le néha
Bus éjjelébe;
S reménye sirjait,
A véghetetlen ürt,
Mutatja könnyes
Szemének.
* * *
Im a környék derül,
S arany felhői közt
Terjengő szárnyakon
Egy istenné közelg!
Int, s fénye számtalan
Alakban uszik
Kies virányokon.
Varázs tündökletin
Az ég harmatja reng,
S szelid fuvalma
Serkentő bájt lehel;
Édenné változik
A disztelen vadon;
Lágy szellők nyájasan
Suttognak a mezőn,
S himes virágok
Nyilt kelyheikből
Édesded álmokat
Lihegzenek.
A természet virit,
És sirokon keresztül
Örök tavasz mosolyg.
Az ember istenülve
Az égre feltekint;
S éltét, a zsengedőt,
Az ifjut, a virágzót,
Mint hölgyét, olvadó
Melyére vonva,
A halhatatlanok
Sorsában osztozik.
Nem járatlan tovább
Ösvénye titkain,
S teremtő lángjait
Öröklét hirdeti.
A por nem lelkesül,
Ha égi szellemek
Nem oldják lánczait,
Alant hever s letün;
A Phantasia,
Az ész hiv kedvese,
Bátran kivivja
Mély tömlöczéből,
S a látkörön tul
Fenteg lebegteti
Világokat
Körülsugárzó
Bájos szövétnekét.