Éjjeli temetés
szerző: Garay János
A fergeteg elviharzott,
Kitombolt földön az ég;
Utána kétszeres a csend,
Kétszerte sötét a vidék.
A fergeteg elviharzott
Benn is, a kis faluban; –
A szenvedés kitombolt
Egy kunyhó tagjaiban.
Utána kétszeres a csend,
Kétszerte puszta a ház;
Menyasszonyi ágyban á lánykát
Takarja halotti gyász.
Mellette van, aki siratja,
Ősz apja s a vőlegény;
Most is vigad, aki megölte,
A zsarnok, kincsek ölén.
„Sem szentelt gyertya ne égjen
Fejénél ő neki,
Sem pap, sem a templom harangja
Ne kísérhesse ki.”
Volt a kényúr tilalma,
– S kényúr tilalma kemény –
Sem gyertya, pap és harangszó,
Sem dús nem jött, se szegény.
Ketten vivék temetőre,
Kik, élvén, ápolák,
Ősz apja s vőlegénye
S halálban megsiraták. –
De mint kilépnek a házból
A gyásznak emberei,
Szétoszlanak a sötét éj
Borongó fellegei.
Szendén a hold világa
Az ég kapuján kihág,
Hogy lenne a gyászkoporsó
Felett szent gyertyavilág.
S amint a gyásztemetőnek
Közelb érik falát,
Hallhatni a zöld csalitban
Két csattogány dalát.
Hogy lenne dal és harangszó
A szép halott fölé,
És szállna imául, vádul
Istennek trónja elé.
Imául a szűz halottért,
S kiktől megfosztaték;
Vádul vad zsarnokáért,
Hogy verje meg érte az ég.