Éjjeli látogatás (Krúdy Gyula)
szerző: Krúdy Gyula
Az ágyam szélén álmomban a kis Dombey György dörzsölgette a kezét, mint egy gyermekké lett öreg emberke ─ ah, mennyi furcsa életfájdalom volt e gyermek kéztördelésében, ha emlékszik, asszonyom, a világ egyik legszebb regénykönyvére! Ez tavaly vagy még régebben történt.
Az esztendőben, amelyet megérhetni sohasem reméltem különböző betegségeim, szenvedéseim és tétova utazgatásaim alatt az ifjúkorban, a negyven, a gyönyörű, ünnepélyes, prédikátorhangú negyvenedik év küszöbének közelében: álmomban, a kis Dombey és annyi csacska nő helyén, a párnám csücskén egy őszülő, sápadt, megtört szemű, lezárt ajkú asszonyság üldögél: az anyám, és kérdően rám tekint. Mint a komoly szentasszonyok olajfestményű arcképei nézdelődtek utánam a felvidéki kolostor sötétes folyosóin, ahol gyermekkoromat töltöttem, alant a Poprád zúgott, mint a magyar határszélek mesemondása, és a piros kabátú főpapoknak a körfolyosó falán olyan szakálluk volt, mint Báthory Zsigmondnak. És a vándorpiktor ─ aki a régmúlt századokban bizonyára évekig tanulmányozta a magyar borok és lengyel pálinkák rejtélyes hatását ─ a szentasszonyokat az aranyrámák közé ugyancsak szerzetesi élettelen arcúaknak festette. Inkább szomorúak voltak e képek, mint közömbösek. A legszebb asszony, a Szűz, a hegyeken sötétlő fenyőerdőség komorságával nézegetett alá az itteni képekről, Cecília a kolostororgona fölött bánattal énekelt, mint télen a madarak, és a kegyes lengyel királynék, akik a szent falakat építtették, elfátyolozott arccal, imára kulcsolt kézzel, megmeredve üldögéltek a végtelenségben a poros vásznakon. Midőn az imazsámolyon utoljára emeltem föl szememet végzetem felé, és eszembe jutott, hogy a szabadulásom után többé sohasem találkozom a marcona püspökökkel, a hideg, imakönyv-szagú hercegasszonyokkal ─ odakünn térdig felhajtott ruhában sulykolja a ruhát a folyó menti tót menyecske, és valóra válnak Faublas lovag kalandjai, amelyeket egy öngyilkos szerzetes hátrahagyott iratai között olvasgattam: nem jutott eszembe az anyám. Megszámlálhatatlan sokaságú meztelen női karok integettek az alkonyati erdő fölött, az orgona zúgásában már az alt-énekesnő hangja bujkált, mint a takaró alatt váltott csók, frakkban és kesztyűben láttam magam az öltözőszoba előtt állongani, és a pápai nuncius tatár bajusz helyett finoman rizsporozza sima arcát, amelyen egy régi itáliai hercegi múlt antik fénye borong, mint régi gyűrűknek köve világít... Ugyancsak nem jutott eszembe az anyám. Táncosnők, grófnők, ledérek és minden szenvedések, ők, a többiek jártak eszembe, midőn utoljára érintettem homlokommal az oltár lépcsőjét, amely Lubomirsky hercegnek volt a tartózkodási helye, midőn feslett életmód után családja papot küldött a nyakára.
Az anyák messzire járnak olyankor, midőn örök hűséget esküdünk a színésznőnek, sötét melléklépcsőn vezetnek a palotába megbízható kezek, kalapos kisasszonyok lépkednek végig a szőnyegen, ahol Mária Terézia járt, gonoszkodó, makacs kis nők okoznak nyomorúságos perceket: az anyák a felhőkön üldögélnek, fehéren, kéken, szinte alig láthatóan... Ah, hol jár a szemük, midőn a bálteremben vagy a csillogó színházban, sikátorban vagy falusi kertek alatt megy fiuk a szenvedés, a veszedelem, a nyugtalanság, a bánat után? Kevesebb boldogtalan szerelem lenne a világon, ha az embernek a döntő percben eszébe jutna az édesanyja. Az elhibázott életek, céltalan, reménytelen küzdelmek és a furcsa helyzetek, midőn a férfiak lehunyt szemmel, elkábultan átadják sorsukat a nők kezébe: talán nem jöhetnének létre, ha az anyánkra gondolnánk ilyenkor, aki a karján hordott.
Azt lehetne mondani, hogy az anyák szerényen, megadással, hallhatatlan sóhajjal félrevonulnak, midőn csak a nők fenyegetik veszedelemmel fiaik életét. Mintha szégyenlenék fölvenni a versenyt azokkal a furcsa, messziről elképzelhetetlen nőkkel, akik fiaik útjában itt-ott jelentkeznek. Hogyan versenyezhetne az anya drága intése egy táncosnő szoknyafodrának fehér villanásával? Mit mondhatna a legdrágább anyai száj, midőn füledbe susog a zengő hang, amely az imént galambszárnyakon repdesett az örökmécs körül, és a szóló végeztével titkos találkozásról epedve beszél? És vajon megfoghatná a kezed az anyai kéz, midőn válladra leány vagy asszony feje halálos odaadással ráborul, és reménytelennek látnád messzi életed, ha a leánykéz nem szorítaná kezed? Az anyák fátyolba burkolóznak az években, mint a lengyel királynék a határszéli kolostor falán. Szemük fénytelen, hangjuk üres, gondoskodásuk érthetetlen.
A táncosnők elrepülnek, mint Andersen balerinája a kályhakürtőn át.
Egy napon azon veszed észre magad, hogy álmodban, szájtávolságnyira, a kezeddel szinte elérhetően, a párnád csücskén, a ledérek és a jók, a furcsa nők helyén, az anyád kérdő tekintettel üldögél, mint a hűvös arcú, vérző szemű, jajongó szívű Szűz a messzi zárdában.
Korántsem merem remélni, hogy korom oly előrehaladott, hogy többé már nem lógázza meg szalagos cipőjét a diákkisasszony a párna csücskén, mindenesetre korunknak egyik sajátsága, hogy évekkel vénülünk mindnyájan, akik ez esztendőben látó szemmel, gondolkozó lélekkel mendegélünk.
Hajdanában, még nemrégen, az apánk idejében az emberi élet eseményeit egy gondos háziorvos adagolása szerint fogyasztotta a lakosság. A béke régi esztendőiben minden élménynek, cselekedetnek meg volt szabva az ideje. Hatalmas úr volt a kalendárium az évszakainak fordulásával, a névnapjaival, emlékezetes dátumaival. Bizonyos kényelmesség volt a régi idők magyarjának ideje, cselekedete, terve kiszabásában. Senki sem járt télen szalmakalapban. A Belvárosban senki se kelt föl korábban, mielőtt a Károlyi Mihály kakasai a hajnalt jelentették. És vajon ki várta hamarább az aratást, a szüretet, amint e szép természeti élmények a maguk öreguras pontosságával elkövetkeznek? Ah, egykor, régi szép húsvétokon gondolni sem lehetett egyébre, mint a rejtélyes doktorra, aki húsvét reggelén ablakából felköszönti a kelő napot vagy kedvesünk tavaszi arcára, amelyre rózsavizet hintünk, vagy furfangos ibolyacsokorból illatos vizet lövellünk. A locsolás a Nyírben, midőn friss, egészséges parasztlányokat a kúthoz vonszoltunk, mint tavaszi, tülekedő állatok, vagy az illedelmes öntözködés az úrnő szép fején oly messzire van, mint a legtöbb kaland, amely egykor a régi férfiakat hevítette. A tavaszt a fák alól kibúvó, nevendékleány illatához hasonlatos ibolya és a malac-sódarnak, friss tojásnak, drága salátának húsvéti illata jelentette hazánkban. A folyóparti séta húsvét napján, csavargás a fehér virágos fák alatt és a leányok templomi hangulata: az évszak fordulása, az élet múlása, ifjúság tovaröppenése oly gyengéd adag volt az emberi élet nevű betegségben szenvedőknek, mint az enyhe altató. Senkit sem zavart az élet gyors, siető, érthetetlenül igyekvő folyása. Az elkövetkezendő változatokat előre lehetett látni. Ezen alapult a tapasztalt, öreg emberek bölcsessége, a híres okosságú férfiak jövőbe látása. Pazonyban a régi kálvinista pap éppoly bizonyossággal tudta, hogy mikor nyitják a szőlőt, mint azt tudta, hogy ki lesz a követ az új választáskor. A fiúk növekedtek, megnyomkodták a fejeket az öregek, Jósa András katonának sorozta őket ─ ebből ügyvéd lett, a másikból szolgabíró. A lányok férjhez mentek, mikor idejük elkövetkezett. Semmi meglepetés vagy kábító változás semerre. Az élet halkan mendegélt, mint az álmodozó Tisza, vagy a torjaleves disznóöléskor. A gyerek hiába esett le a háztetőről, szilaj ló hátáról, vagy a befagyott folyó lékén céltalanul alámerült: előre meg volt írva sorsa. Szolgabíró vagy követ lett. És a lányok sohasem haltak meg a zenészért, színészért vagy táncmesterért, pedig olykor nagyon szerettek volna. Bizony férjhez mentek, és annyi gyermeket szültek, amennyit a cigányasszony jósolt.
A mostani keretekhez mérve: a régi élet eseménytelen, csöndes, vízfolyásos ringású boldogság volt. Legfeljebb, ha egy nevezetes hazafi meghalt, ha ideje elkövetkezett...
Ma kábultan, fejbeütötten, szédülve állunk. Az események, a friss vérszagú, tébolyító élmények egymást kergetik. Nincs idő megnyugvásra, gondolkozásra, emésztésre. Fabiny Teofil követi bukásáról egy emberöltőig beszélt Nyíregyházán a nagyapám. Ma tízezerszámra megbukunk, megsemmisülünk, elmúlunk vagy újra születünk. A levegőben úszó porszem szállása, a szél zúgása, a gyorsvonat futása csigalépés az események tengerének a hullámzásához mérve. Szinte pillanatonkint, szemrebbenésnyi idő alatt éljük át mindazt a sok életet, érzelmet, álmot, amit temetőben nyugvó apáink elmulasztottak átélni. Tíz emberöltőnyit él a mai nemzedék, hisz századok alatt nem történt annyi nagyszerű esemény, mint mostanában egy hét alatt.
Elfelejtettünk múltat, jövőt, régi álmot. Megfeledkezünk arról, hogy mit terveztünk tegnap, és mily megvalósulásokat vártunk a kelő naptól. A húsvéti reggelt többé senki sem üdvözli emelt kehellyel, mert legfeljebb halottakért, drága hőseinkért lehetne inni. Az Alföldön a vágtató vonat ablakán a rózsavíz szaga nem repül be, mint tavaly ilyenkor. Az úrnő gyászruhában jár, a parasztlány szomorú népdalt dúdol libái után. És az ibolya nem a liget bokrai alatt dugja ki kandi fejecskéjét, hanem galíciai sírdombok oldalán. Ah, élet, te zörgő hadiszekér, mely eltapos mindent, aminek eddig szépsége és értéke volt. Vérfoltos köpenyegben jön a vándor katona a dűlőúton húsvéti reggelen, és falába nyikorog.
Istenhez futunk, nemzeti erőnkre, tündöklő erélyű magyarságunkra támaszkodunk a vész napjaiban. De éjszaka, midőn a tudós szerzetesek által megmunkált elme gondolkozása, könyvek, tapasztalatok okulása elszundikál, mint a fáradt vándor a keresztfa alatt, bánatos, kérdő tekintettel néz ránk az édesanyánk a párna csücskéről.
Fájó homlokunkra teszi a legdrágább kezet, és a felhőkből való hang sóhajtja:
─ Mindnyájan gyermekek vagytok.