Éjjeli látogatás
Dobbant szivem, - hamar nyeregbe!
Szándék s tett egymást követé,
A földet már az est rengette
S az ormokon csüggött az éj.
Tölgy, bükk a ködös leplen által
Ágát mint órjás tárja szét,
S ezer láthatlan szemvilággal
Les a pagonyból a sötét.
A hold siralmas képpel nézett
Ki párás fellegek közül,
A szellő metszőn fütyörészett,
Borzadt a szem, borzadt a fül.
Felém vigyorg száz éji árnyék,
De kedvem víg és vágyam űz,
Oh, kebelemben milyen láng ég
És ereimben mennyi tűz!
Mert téged láttalak s felém folyt
Messzünnen hő tekinteted,
Szivem oly teljesen tiéd volt,
Tied volt minden lehelet.
Az édes arczot láttam, melyre
Tavasz-idő rózsája húll,
S hogy hajlasz még ma szerelmemre
Reméltem, bár méltatlanúl.
De - gyors az éj, a hajnal itt van,
S ismét a válás átka nyom...
Oh mennyi gyönyör csókjaidban,
Szemedben mennyi fájdalom!
Még láttalak utánam vetni
Könyes bucsú-tekinteted...
Oh ég, mily öröm szerettetni!
Hát még szeretni, Istenek!