Éjjel (Vörösmarty Mihály)
szerző: Vörösmarty Mihály
Fenn már a hold, leszáll az éj,
S nem tűnnek gondjaim:
Mi érte újra keblemet?
Hol késnek álmaim?
Szegény fiú én untalan
Csak gyűjtöm kínomat,
S szűz ágyon a szép szőke lány
Alussza álmomat.
Ott tűzszemének fényein
Aludt el örömem,
Hó keble kettős halma közt
Ott szunnyad életem.
Ölében szenderednek el
Szivem szerelmei.
Ott hajh! csak el ne haljanak
Legszebb reményei.
De engem őriz a halál:
Ébren van itt velem.
Véremben forrnak kínjai.
Nincs tőlök enyhelyem.
Párnámon űl a csüggedés,
A sárga hervadás,
Bú, bánat, és a volt után
Siralmas bágyadás.
Szivet szakasztva hangzik el
A veszteség dala,
Magam vagyok csak minden, ah
Minden jóm elhala.
Emlékezet! te is gyötörsz:
Az elveszett napok
Árnyéka reszket képeden,
Melytől elborzadok.
Ezek virrasztnak engemet
S ha álom rejtene,
Fölráz fagyasztó újjal a
Féltés szörnyű keze.
Mért kelle oh szememnek a
Szép arcon vesznie?
Mért kelle asszonyképnek is
Szemembe tűnnie?
Mért inkább nem bámúltam a
Tündöklő szép napot?
Az égi kékellő határt
A holdat, csillagot?
Hol a világok csendesen
Forognak és fölül
Öröm s kegyelmek tengerén
Egy boldog isten ül?
Mért nem pihentem a setét
Erdőnek halmain,
Virágok és lombok között
Lágy fűnek szálain?
Nem tudtam a zengő madár
Szavát elégleni,
Csörgő patakkal, bujdosó
Szellővel játszani?
Úgy most nekem sem volna búm:
Az ékes halmokon
Vesznék, mint vész a tiszta hab
Virágos partokon.
Onnan levinne szárnyain
A csendes völgy szele,
Le messze! honnan távozik
A bánatok tele.
Hol gyenge szállal síromon
Teremne líliom,
S mellette szép dalt mondana.
És ülne angyalom.
De most hová kell lennem így,
Hová vész életem,
Ha élni, halni nem tudok,
Ha csak pihenni sem?
Hajh! mért kellett szememnek a
Szép arcon vesznie,
Mért kellett asszonyképnek is
Szemembe tűnnie?