Éji violák

A Wikiforrásból
Éji violák
szerző: Tompa Mihály

Köszöntelek, te csendes tiszta éj!
Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél...

Az elnyugvó alkonynak égve
Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu
Esthajnal élete...!

S a kék hullámu messzeséget
Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja
S ismét a régi kínnal éget!

Feletted, messze szép táj!
Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud,
Mint a madár sík tengeren,
Kéj és kín rajtad összefut,
S rád emlékeznem úgy fáj...!

Elégve majd esthajnalomnak
Halvány világu élete:
A zaj, halk szívütésre válik
Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete...

Ah, rajta egykor nem merengek!
Elsötétült szemem nem látja;
Hullámzó képét elfelejtem...
Lelkem, te lengj azon helyettem
Légy a kedves táj délibábja!

        -------------

Tündéri szép az éj...
Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen,
Hogy megszólitnak a virágok!
S ime, a csendes éjben
Megnyílik száz virágkehely...
Légben, halmon, mezőben,
Jó illatár terjedve el.

Érzem én is megnyilni keblemet,
- Kertem virágival; -
Melyből buzogva ömledez
A csendes éji dal...

Ki a virágnak illatot,
A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének,
Nagy ünnepén a néma éjnek,
Mely megnyitá a dús virágkehelyt,
S a dalszülő kebelt...!

         -------------

Elveszti az éj gyász koromszinét,
S bizonytalan homályra enyhűl;
Honnan jön a varázs-mosoly,
Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl...!

Tündér menyasszonyként, feje
Ezüstlő fürti földig érnek:
Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek.
S a csöpp, enyhe harmat képében:
A szomju föld áldása lészen.

Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár,
A rózsafényű képzelet
Rezegve rajta mint a holdsugár;
S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása,
Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogit.

          -------------

Alusznak a füvek, virágok...
Közöttök halkan énekelve csak
Az éji őr szalad sietve,
Az éber éji őr, a kis patak.

Lelkem viraszt, - miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal.
Köszöntve éjfélt és korányt,
Harmatot, csendet, holdsugárt:
- Hangosan fel-felcsattan a dal...!

            -------------

Csodás, nevetlen érzelem
Beszélget titkosan velem,
Mely öntudatlanúl kihoz
Sírok bogácskóróihoz.

Kit látogassak én meg itten?
Még nincsenek halottaim,
Szív-képek, ifju álmaim
Társalognak velem meghitten...!

El innét...! ott az én helyem, hol
A búgó vadgalamb lakik;
S meleg fészkében a csicsergő
Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon,
Hisz én is dalról álmodom!

        -------------

Az égre nézek, ott
Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes,
S ez égi méhek ajkirul,
Nyugalmas éjben édes méz csepeg,
A föld felé láthatatlanúl.
- S mi volna más
Az édes mézharmat, melyet szedek
Napkeltekor,
A csillogó erdőlombok felett?!