Éji kép
szerző: Tompa Mihály
Bérctetőn az esti fény elégett;
Tetszhalálnak árnya mindenütt.
Mely borúlt a bércek homlokára,
Lombos erdő barna sátorára
A hold teljes arculatja süt.
És az ember oly magánosan van!
Oldalán csak lengő árnya él;
A nagy éjnek sátros ünnepében,
- Áhitattal szíve érzetében -
Hangosan beszélni ajka fél.
A tücsökhang összefoly körűl, és
Reszket, mint egy éji délibáb;
Meg-meggyúl a terhes földi pára,
S a lidérc, lágy szél fuvallatára,
Csába fénnyel leng idébb-odább.
Messziről, csak lélek-hallhatólag,
Mély, csodás hang ébred, újra vesz...
Föld alatt, vagy égben szól-e hangja?
Mert az nem más mint az éj harangja,
- A halál-csend néma nyelve ez!
Ottan-ottan, rejtett falvak árnyán
A kakas szól, nyujtja hosszason...
És utána százan hangra kelnek,
Percig össze-vissza feleselnek,
S ujra mindütt néma csend vagyon.
Majd a holdat elhagyják sugári,
A vér szinében mind alábbra száll;
Másod-alkony lészen a világon,
Az is elhuny csendben, haloványan,
És az éjnek éje most beáll.
S szép, sötétlő bársony-köntösén a
Csillogó gyöngy, röpke fénybogár;
Fenn, a csillag eltünő futása:
Lenn, egy életmécs ellobbanása...
Csillagom vajh melyik, merre jár?
Alkotó természet, tudhatatlan
Útaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember, rövid életében,
Búvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse: érzi lelke - s nagy!