Éjféli litánia

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Éjféli litánia
szerző: Tóth Árpád
Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok, minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?

Eső zuhog az éjben. Oh fekete eső...
Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,
Ködzsákokat emel a görbe hátu domb,
S az aranyruhás reggel többé tán sohse jó...

Tán túl, Brazíliában, Amazon-menti fák
Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg
A szőke kincs, amelynek illatos és meleg
Özönjén megbújt arcom és nem fájt a világ.

Gyertyát gyújtok s a fény oly keserű és tompa,
És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz,
Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz,
S a szív falán a bánat, mint nyirkos sűrü gomba...

Be árva most a lélek: el innen! menekűl,
Ázik s fázik szegény, oh hova lett fölénye?
Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,
És didereg, az utcán, kócos, kivert ebűl...

Igen, akár egy eb, melynek szeme borongó
Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt
S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,
De eltévedt szegény s most már komor bolyongó...

Egy ima volna jó most, a végtelen alázat
Ájúlt odaadása, halk, szakgatott beszéd...
Oh lábaihoz bújna és megnyalná kezét
Urának a szegény eb, de hol leli a házat?...

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok, minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...