Édes anyámnak
szerző: Jakab Ödön
Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt írásod:
Kezemben tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!
Irod, hogy örvendsz nagy híremnek,
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem!
Pedig szíved ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem csak te vagy az nekem!
Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két jobbat is tán sokaknál.
A kik körültem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.
Minden kicsinyke dal, a melyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömet és bánatot:
Míg e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.
Versimnek minden egy szakaszsza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édes hangú szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.
Dalaimból ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szívednek
Öröklött búját zengem én!
S a ki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámúlva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?
Te vagy, te vagy, nem én, a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott, a te szivedben fogant;
Visszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyílt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.
Ne is szeressen senki engem,
A ki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevűl;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedűl!
Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sírodra emlékoszlopát!