Át kell dolgozni a könyvet
| Át kell dolgozni a könyvet szerző: Thury Zoltán |
Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta, hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére, otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember, volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az uton.
- Parancsoljon nagyságos asszony - mondta a rabbi s maga is leült a vendéggel szemben.
Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.
- Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy fergeteg.
- Dehogy, dehogy...
- Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova - a mint tetszik tudni - nem igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni, hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a dologban jöttem...
A férfi nagyot nézett.
- Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...
Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.
- Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is. Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok. Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is - nem igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy - mindenbe, mert gyámoltalan vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.
- Mindenesetre, mindenesetre...
- Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a czime, hogy: Az áhitat könyve. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom - s világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen, hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez imádságban, hogy: - családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk küzdeni.
- Ne volna több?
- Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés. Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog. Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető, velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig feküdt betegen. - Hát ez mi? - gondoltam. - Az én uram beteg? Hát ez hogy lehet? - Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés. Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.
A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.
- Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom, hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv. Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy sort imádkoztam érte, de talán azért is. S azóta én már ki is okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.
A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt, hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.
Az asszony békétlenkedni kezdett.
- Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?
- De igen, csakugyan...
- Ugy-e ir még hozzá?
- Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.
Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult hazafelé.