Ásvány
szerző: Tompa Mihály
Volt egy falu hajdan a Duna mentében,
Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen;
Mégis akkor épen a folyóra dőle;
Most egy órányira van a Duna tőle.
Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan,
De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban;
Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett,
Mégis a maradék örökölt eleget.
Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája,
Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta;
Tudnillik a Duna, melynek fövenyében
Találta és mosta az aranyport bőven.
Innen származott a parti falu kincse,
A kincsből származott gonoszsága szinte;
Mert igazán mondják a példabeszédbe':
Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége!
Telhetetlenség volt, azután fösvénység,
Amely megragadta a falunak népét;
Végre az aranypor nem volt neki elég,
A máséra tette álnokúl a kezét.
Egy tág öböl volt a templom mellett épen,
Biztos kikötőhely zivatarban, szélben;
De szörnyü volt a sarc, mit a nép arra rótt,
Ki ott hajójának kiütte a karót.
És amitől ugy fél s fázik más jó lélek:
Ők mindig zivatart, szeles időt kértek;
S valamely hajónak ha megszorúlt népe,
A fele-teherért mentek segítségre.
Jó hajózók voltak, mint uszók s buvárok,
De ez az ügyesség roszra szolgált nálok:
Kirablák a hajót, s megfurkálván éjjel,
Szegény csajkásokat benne sülyeszték el.
De eljött az idő. Egyszer nagy tűz támadt,
És földig emésztett minden pajtát, házat;
A gonosz lakókból nem egy odaégett,
Kik szereztek élve sok jajt és inséget.
A szörnyü riadást a vén Duna látta;
S örűlt, hogy jéggel volt borítva a háta,
Hogy nem merhet vizet a rosz nép belőle,
Amellyel a tűznek futását előzze.
De a nép felszedve kincsét, gazdagságát,
A veszedelemből hirtelen odébb állt;
S egy rövid esztendő alig mulott el még,
Hogy kétszerte szebben felépült a helység.
A látogatásról, mely büntetett s inte,
Meg is emlékezett a nép eleinte;
De amint idővel a kárt kiheverte,
Újolag elfajúlt s roszabb lett kétszerte.
Ekkor a vén Duna, mely boszúsan nézte:
Mikép merűl több-több istentelenségbe,
S hogy a gazdagsággal, melyet mos vizébűl,
Inkább roszba sülyed, mint a jóban épűl:
Túlcsapott a parton, - fellázadt hulláma
Elsöpörvén mindent, mi útjában álla:
A gonosz helységben nem maradt kő kövön,
Mindent elpusztítván a haragos özön.
De a nép felszedvén kincsét, gazdagságát,
A veszedelemtől hirtelen odébb állt.
S egy rövid esztendő alig mulott el még:
Háromszorta szebben felépült a helység.
És ismét nem tanult, de maradt a régi,
Hajdani bűneit ujakkal tetézi;
Hasztalan a csapás! sebet nem ejt rajta,
Hisz megmaradt a viz s neki kincset hajt a'!
Dicséri a Dunát hivalkodó szóban,
Kire beszédében annyi boszantó van;
Megharagszik végre a vén folyam s kapja:
A régi százados árkot oda hagyja.
Szörnyü zuhogással rombol, tép a síkon,
Hogy magának ottan más árkot hasítson:
S addig fészkelődött izmos derekával,
Míg kinyujtózhatott uj ágyában bátran.
S házaival nem rég mely partjára dőle:
Egy órányira lett a rosz helység tőle;
Mocsár s ingovány leve régi árka,
Hogy Ásványról senki partjára ne járna.
De hogy ne is legyen, ami odacsalja:
A fényes aranyport nem verte a partra,
Hanem a fenekén eltemette mélyen;
Azóta nem is lel senki a fövényben.
Ha nem szaporítják: a vagyon megcsappan,
Ásványról is a kincs fogyott lassan-lassan;
De a gonoszság is kevesbedék véle,
A pénz elment - és az erkölcs visszatére!