Ámor mint tájfestő
| Ámor mint tájfestő szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Sziklacsúcson ültem kora reggel,
Merev szemmel néztem ki a ködbe,
Mely mint szürkén aláfestett vászon
Felül s körül mindent elborított.
Egy fiúcska mellém áll és kérdi:
Mondd, barátom, hogy' birsz ily sokáig
Nyugton e szürkés vászonra nézni?
Hát az alkotás, festés erője
S kedve téged elhagyott örökre?
Nézem a fiút s szólok magamba:
Eszem a kölykét! A mestert játsza?
Nem mégy semmire, szól a fiúcska.
Ha busúlsz és tétlen vagy örökkön.
Várj, azonnal festek egy kis képet
S megtanítlak, hogy' kell szépet festni.
S mutató ujját, mely rózsaszínben
Hajnalodott, könnyedén kinyujtá
A kiterjedt szürkéllő szövetre,
S kezde írni képeket reája:
Legfelől egy szép napot, a melynek
Ragyogása majdnem megvakított,
A felhő-szegélyt bearanyozta,
Kebléből is sugarak löveltek;
Majd üdűlt fák ringó terebélyét
Festé leheletként, és a dombok
Egymás hátán átnéző gerinczét.
Vizet sem feledt alant folyatni
Oly természetes kanyarulattal,
Hogy a naptól megvillanni látszott
És a parthoz hallhatón verődött.
Oh s e parton mily virágok álltak!
S hogy csillant a rét sok tarka színben,
Bíbor és zöld, aranyos zománczczal,
Csupa kláris és karbunkulus mind.
Az eget is síma szép lazurral
Vonta be s a kéklő hegytetőket,
Úgy hogy boldogan s ujjászülötten
Néztem majd a képet, majd a mestert.
Ugy-e, mondá, bebizonyitottam,
Hogy a mesterséghez értek? Ámde
Még a java hátra van, barátom!
És most gondosan az ujj hegyével
Rajzolá az árnyas erdő szélét,
S ép oda, hol tiszta napsugárban
Harmatosan csillogott a pázsit,
Rajzolá a legédesb leányzót,
Szépen termett lányt, jól öltözöttet,
Szöghajút és hamvas üde arczút,
És az orczák színe ugyanaz volt,
Mint az ujjé, a mely oda fösté.
S fölkiálték: Oh te fiú, mondd meg,
Mely mesternek jártad iskoláját,
Hogy oly könnyen és mintegy magadtól
Kezdesz mindent s végzed is ily könnyen?
Alig mondtam, ím szellőcske lebben
És ringatja mind a lombtetőket,
A folyó hullámit fodorítja,
Belefú a szép lány fátyolába,
S mi csudát tetéz ujabb csodával:
Mozdul a kis láb és járni indúl,
Jön jövést a helyhez, a hol űlök
S oldalán jön a pajkos tanító.
Igy mozdúlván minden körülöttem,
Fa, virág, víz és a szellős fátyol,
Valamint a kedves könnyü lába ─
Csak nem vélitek, hogy én a sziklán
Sziklaként nyugodt és kő maradtam?