Álom (Vörösmarty Mihály)
| Álom szerző: Vörösmarty Mihály |
"Emma, Emma, beteg vagyok,
Ég, fagy, borzad tetemem:
Jer segíts, kösd bé fejemet:
Fáj a fejem, fáj szivem.
Nem jősz? Jőj el, így elhagynod
Átok volna hívedet;
Még csak most kell, és nem többször.
Vesd rám csillagszemedet.
Látnom kell még szemeidet,
Látnom amiért veszek
A mosolygó büszke arcot,
Aztán, Emma, elmegyek.
Nézz e homlok fellegére
Ezt is mind te terheled;
Nézd ez égést, nézd e rázást,
Ezt is mind te neveled.
Hajh! vagy a liget határán
Mely kar ért meg tégedet?
Gyenge fürtök hulltanak rád?
Verték márvány kebledet.
De mit szólok? Más baj üldöz,
Oh mért kellett lennem is:
Vagy ha lettem, el nem vesznem,
Mért kellett születnem is.
Vagy mondtam-e, hogy egy isten
Megteremtsen engemet,
S szívet adjon, szívet öljön
Összedúlván éltemet.
Nem mondtam én, némán álltam
A teremtés könyvében:
Ő hozott ki, és elrontott
Véghetetlen kedvében;
Hogy meglássam és szeressem
A napot és szemedet,
S amint láttam, elveszejtsem
A napot és szemedet.
Sírsz? ne sírj. Hajtsd rám fejedet.
Tán egyet még kérhetek,
Az egy csókot, az utolsót,
Aztán, Emma, elmegyek."
És a lányka ráhajolván
Édes csókot vett, s adott,
Kért, mosolygott, és vigasztalt -
De az ifjú - álmodott.
Ébredezvén elszalasztá
Mind a csókot, mind a lányt;
S még kesergé, és ohajtá
A bús kedves látományt.
Nem jön a lány, távol űl az
Dél virágos halmain,
Dalt mond a futó szeleknek,
S a szelek fuvalmain
Elmegy a dal. Hajh! de erre
Barna felhők szállanak,
És viharok, nem örömet,
Fekete hírt hordanak.
Menjetek, ti barna felhők,
Fekete hír gyászai,
Hallgassatok el, viharok,
Bús jövendő hangjai.
Nem hallgatnak, el nem mennek,
Rossz a bús álom mive.
Agg, tünődik, vész az ifju:
Fáj a feje, fáj szive.