Álom (Lermontov)
1841
Dagesztán völgyiben, a déli hőben
Feküdtem sebben és mozdulatlan,
Mély sebem vala még vérezőben,
Pirosra festve a földet alattam.
A völgy fövényén feküdtem egyedül,
Sziklák falai meredtek körültem,
Sárga csúcsaikat nap égeté felül,
S én mély, halálos álomba merültem.
És jára álmom víg estebéden,
Amelyet otthon, hazámban ültek,
S beszéltek ottan felőlem éppen
Felvirágzott, koszorús hölgyek.
Csak egy volt, aki egy szót se szóla,
Ki félre ült, nem mozdulva onnat,
Mint hogyha volna bús álmodója,
Az isten tudja mily bánatoknak!
Álmodta ő épp Dagesztán völgyét...
Elhagyva fekszik ott egy halott,
Mellén sötét seb, mely gőzölög még,
Ontva már hűlő vér-patakot…