Álom (Kaffka Margit)
szerző: Kaffka Margit
Álmodtam igazán ezt; ezerkilencszáztizennyolc nyarán egy fülledt és poros vidéki városban, hová időről időre kivet és betemet néha hetekre is a négyesztendős háború. A társamnak ugyanis fontos és magas színvonalú teendői vagynak itten, konzerveket szagol például, néha több ezen végig, hogy nincs-é romlott közötte; vagy aláírja nevét húszezerszer egymás után (ugyanannyi nyomtatott papiros alá, hogy bizonyos Traján Margu vagy Kilián Barbu egészségben térhet vissza a „megbékélt” román hazába) – de legfőképpen: szalutál, mindig szalutál, és ha még sokáig nézem, én is szalutálni kezdek –, tán helyette, ha szabadna, mert jelenleg jobban bírom a karom is; és felváltva tán szórakoztatóbb. – Hát itten bódorgom én is nagy részében a drága időnek; itt támolygunk a nyári hévség s a téli várakozás súlya alatt, tavaszi hetek idegességében, őszi napok csalóka frissüléseiben; s az életünk elmegy mellettünk, amíg elepedve várjuk, hagy kezdődhessék már megint, hogy folytatódhassék igazándiban… Egyenruhás napjaink felvonulnak csukaszürkén, porosan, fáradtan; „Jobbra nézz!” recsegi egy hang a dobhártyánkban, s ők szalutálnak fásult, merev, egyforma… egyforma arccal. De azért semmi panasz, jaj – csak őrizni a kis maradék egészséget, jaj –, csak vigyázni, jajjaj, hagy még rosszabb ne jöjjön – mint őszre tél és télre nyár és az elpocsékolt hetek ez alföldi sivatagban, mélyen-mélyen a „tenger színe alatt”, mint a földrajzkönyvek írják –, noha semmi sincs innét távolabb, mint ez a tágas és friss szó, széles ritmusával, ez a fogalom, „tenger” – hűs locsogás érzéki emléke, sós, fanyar frisseség, habos mozgalmas tisztaság, határtalan szabadság – a Tenger –, ó, édes Istenem…
Egy nagyon furcsa kis kerek, piros kupolás házban jártunk aznap is; holmi népligeti templomkában, mely egyetlen mulatóhelyünk – ez egyetlen, hol nem kell sortállva tülekedni jegyért, Világdioráma – ez díszlik ormocskáján –, cifra, elszaladós, elutazós betűkkel s aztán színes üveg mögött, némi villanyfénnyel átvilágított írással ilyenek: „Granada” – „A Salzkammergut” – „Bretagnes” – „A Temple völgye” – s egyéb drágalátos szók: mert ily kincses látványok ígérkeznek fejenként hatvan fillérért. „Tessék csak, tessék – biztat egy alacsony, fürge, nyájas emberke a kasszánál –, egy kis kéjutazás! Egy kis ízelítő, egy kis illúzió!” Békén ülünk a kopott plüss-székben, és forognak elébünk a tájak: igazándi hegyek és vizek, alagutak, hidak és gleccserek – elszikrázó változásokban egymást érve, továbbszaladva. Elhagyott ócska falkerítések és világhírű dómok, házak, rétek, egek és erdők. Lomb és fű kissé mereven áll, papírszerűn a vad verőfénytől, mely ráhullt, mikor felvették e ferde síkú, csalóka képeket; napfényben áznak a házak, a sziklák; a toranyóra fél tizenkettőt mutat vagy negyed hármat, s bár igaziban mindjárt tovább ment, itt negyed hátam van már tizenöt esztendeje, s ki tudja, meddig? Egy cégtábla… borbélyüzlet… vajon ott van-e még Kölnben a dómtól jobbra, harmadik ház; s mellette a kis cukrászbolt, hogy tudhassuk majd, ha odamegyünk, hol várjak a társamra, míg kiszépítik. Apró talján fiú… négyéves; egy hídnak dől, felénk csak kerek, formás kis hátulsó felét mutatja… ez így dőlt, ácsorgott egy bizonyos pillanatban, így lóbált valami vacakot egy spárgán, és bámulta a vén tinhalászt a csónakkal. Aztán megnőtt, élt azóta, katona lett, tán elesett; igen… bizonnyal elesett; de itt így fog állni még, sok esztendeig, s az édesanyja… ráösmerne-é vajon? S a háromesztendős orosz foglyok a városvégi barakkból mit szólnának, mit kiáltanának, ha benézetném őket e két fénylyukon, melyek mélyén Moszkva kupolái aranylanak. Hát a vizek… A mozgás örökkévalósága, megállítva és leszögezve egy húsz év előtti csobbanásban, egy hullámgyűrűben, mely rögtön elsimult. Az Idő kísértetiségét, a percek mágiáját, az élet legigazibb ijedelmét élvezni járunk ide kilencszáztizennyolcban, a Mozdulatlan háború alatt; fejenként hatvan fillérekért.
„Nápoly”-ban voltunk aznap, a ragyogó öböl partján; gyönyörűség! Kékesebb és selymesebb lehetett volna-é, ha elvisz a vonatunk odáig; ha nem tutul értünk tizennégyben a háború ocsmány töf-töfszava! „Hazamenni, halni, ölni, koplalni-ölni-halni, haza-haza!” Most eljött utánunk gyönyörű Amalfi; itt van. Sziklából kelt falak, sziklába nőtt romok meleg, lágy szürkeségei s ahogy az ég, a kő, a zöld levél és piszok oly istenien egymásba hangolódik… Mily ősrégi lehet itt a szerelem; dallal telt, páros ülésű csónakok ringása, antik, horatiusi alkonyatokon!… Csendít a gép, és fordul egy fokot: itt a tenger! Boldog hideglelés áll a hátunkba, „v-v-v-v” – így teszünk tőle. A Tenger… kéken, fehéren, méreg-zölden; simán fénylő nehéz olajfolyással, vagy tajtékszikrát szórva, permetezve, mint sűrű porcelánpor. A szemünk kitágult, hagy eleget befogadjon tíz másodperc alatt; a szemünk elmeredt, és hallottuk a tarka ruhás fürdőzők viháncolását, szagoltuk a sós víz izgalmas zamatát, bőrünk érezte a határtalanság enyhítő, nedves hűvösét, aztán… csingling, fordul a gép. Némán és haloványan álltunk fel a végin, mert torkig voltunk valamivel, ami zokogásképp szokott a torokból felbuggyanni – a messzire vágyódás tombolt és tajtékzott fel a szívünkből. Kinn alig alkonyult, a Fő utca aszfaltja izzadta felfelé a napközi hőséget, az Elite-kávéház előtt estélyi ruhákban fáradt, kövér boltosnék ültek, és nagyot, sokat, drágát vacsoráztak be a pompás páncélfűző alá; pukkanó arcokon a profit szenvedelme gyöngyözött… Hazamentünk! A hónapos szállásunkat egy pincér özvegye adja bérbe akkora pénzekért, hogy az ember szeme magától lehunyódik már a gondolatára, s a keze ellegyint: mindegy már! A hajlék e nő lelke képét viseli (kissé zilált képet), múltját és kapcsolatait; a falakon nagy combú balerinák magasra feszített lábbal, viszont baromfietető szende leányzók olajba nyomva; egykor bordó színű, mocskos függönyök és tintás takarók; fémkutya a panoptikumból s váza a bazárból; s az „íróasztalom” valami falusi borbélyrokon műhelyasztala légypiszkos tükörrel, keskeny márványlappal, sok pomádészagú, apró fiókkal… mondjam-e még? Hát itt, a katonai magazinból kikölcsönzött, keskeny vaságyban álmodtam azt…
Embereket álmodtam együvé… ja, meg merném-e mondani nekik? Holott életükbe egymást sose látták, hírét is egymásnak csak véletlenül ha hallották; mernék-e szólni, felbiztatni őket, három asszonyt s három férfiat (mily tisztán emlékszem), hogy induljanak el, keressék, üldözzék egymást országokon át, az életen túl is, várják meg egymást egy idegen csillagon, mert páronként egymás számára ők a megváltás, feloldás, beteljesülés… mert én egymásnak álmodtam őket egy júliusi éjszakán. Azóta nem tudom elfelejteni.
„Ha tudnák, ha tudnák!” – gondolom sokszor ravaszul, bánattal és szeretettel.
Nyolcan mentünk, bandukoltunk ott, tisztán láttam, négy párok a Gyönyörű Völgyben, melyet más, ritka, boldog álmokból már ösmerek, de a négy asszony közül igazándi társsal csak én magam. Mink legelöl jártunk s a Gyönyörűséges Álomvölgy csalogatva tágult előttünk, ölelésre nyílt minden fordulónál, mintha kulisszák nyiladoznának csudálatos színpadon, hol minden oly véghetetlennek tetszik s oly édesen nyilalló meglepetésnek. Egy-egy új völgytorok, busa liget, tündérvízesés, a patak elbújt medre a fák közt, rózsaszínes sziklák és virág, virág, mindenfelé. Óriás kék fürtöktől duzzadó bokrok, érikás lila rétek meg fehérek; barlangok boltja előtt sűrű, sötétzöld repkény; vadrózsa burjánzik boldogan és buján, átnő a köveken, indásan kúszik a keskeny útra elénk, girlanddá foly össze felettünk, valami sohase látott futónövénnyel, mely dús és tömött virágú, mint a labdarózsa, orgonalila, de illata szúrósan édes, fájdalmas, mint a gyöngyvirágé.
Mindezt tudtam én, háromszor-négyszer jártam ott életemben, mindig álmomban, és ilyenkor boldogan ráösmerek… előre sejtem, mi jön, és mégis meglepődöm… ó, ez csak álmomban lehet így; és jól tudtam most is: ez az!
Mindjárt mögöttünk haladt a fiatal pár. Egy véznácska, finom kicsi asszony; doktor matematika; segédtanár egy városi fiúiskolában; felesége egy másik ifjú matematikusnak, ki viszont leánypolgáriban oktat hármasszabályt; futó ismerőseim; de a nőcske minap kissé sírt előttem és panaszolkodott: gyereket vár, most először, háború van; hogy lehet azt majd felnevelni, hol kap tejet, hogy tart szoptatósdajkát, ha maga (gyengécske) nem táplálhatja; együttvéve havi ötszáz korona a kettejük jövedelme… De ott a Gyönyörűséges Völgyben más volt egészen; szabad, tehertelen, gondtalan és könnyű – tán leány is; s egy régi pajtásom ment vele. Ezzel Párizsban voltam sokat együtt, egy Rue St. Jacques-beli penzió ötödik emeletén panaszolta a fülembe most tíz esztendeje – sok eleven párizsi éjszakán duruzsolta sírós humorral, hogy milyen baj is az: ő nem tud, nem tud szerelmes lenni, holott voltaképpen szeretne és boldog irigylésben élvezi másokon. – Ugye, ebből is látni, hogy író ez egy kicsit, de igazán nem nagyon; és most nem tudok felőle mást, mint hogy ott rekedt kinn a háború kitörésekor. Már négy esztendeje internált fogoly szíve hazájában, hová minden évben kivitte összespórolt harminc krajcárját, hol egyformán rajongva imádott házat és temetőt, kertet és múltat, könyvet és grizetteket. Most egy kazamatában föld alatt lakik négyszáz társával, de (különös kedvezésből) mindennap ő járhat ki szamárfogattal a kútra vízért… Ám mindezekről semmit se tudunk a Gyönyörű Völgyben. Itthon volt, el se ment, el se készült többé; szabad volt és szerelmes… de milyen szerelmes! Karonfogóztak a kis matematikával – két könnyű, karcsú, táncos ember; fütyültek és ugrálva libegtek, mint két becsípett diák a júliusi ünnepen a Montmartre dombján; és kacagtak, úgy kacagtak!… Boldog, huncut tekintetük együtt csúfolta az egész külső világot, mely valahol messzi maradt, nehézkesen és idegenül… s mi mind egyre kijjebb mentünk már belőle. Egy gonoszka chansont dúdoltak hümmögve, pajzán kihagyásokkal – bizonyos Madeleine-ről, ki mákvirágot szedett a réten, és épp arra lovagolt három ifjú lyoni katona…
A második pár jóval mögöttünk ment, andalogva, kissé lehajtott fővel. Barátnőm; érett, komoly, barna asszony, nagyszerű teremtés; másfél évtizede áll derékül a derék ura mellett, jóban-rosszban, szolidárisan, kifogástalanul; közben sokat olvas, művelődik, mindenféle kérdésről őszintén és emberül gondolkozik, jóságos és közvetlen, hű és igaz; erkölcse van és világnézete, de gyermekei nincsenek; mit mondjak még? Most nem a férje haladt az oldalánál, ne vegye rossz néven, de nem is volt, sohase is létezett, a Gyönyörű Völgyben senki se emlékezett rá; az asszony szegény Bányai Elemérrel ment…, Ő volt egész bizonyos – szegény Bányai, szegény Zuboly, ki újságíró volt, s elesett a háború elején. Furcsa, bogaras, kedves, jó pesti ember lehetett; a barátai „nagy ember”-nek mondták, kivált holta után, s ők bizonyára tudták, hogy miért. Sok-sok különös, szép és szomorú pesti dolgot meséltek akkor az életéről, de én csak egyszer láttam, félóráig szemközt ült velem egy kávéházban, hajnalban, ezerkilencszáztizenkettő május huszonharmadikán, mikor a katonák már fel voltak állítva az utcasarkokon, hogy a sztrájkolókra lőjenek. Nem is beszéltünk két szót se egymással, akkor, a kábult várakozás reggelén, nemigen volt mondanivalónk – de most mégis rögtön felismertem messziről; ő volt, a hontalan bohém, ki mindent (önmagát is), félretéve, egykettőre szépen meghalt a honért. De a Gyönyörű Völgyben ennek hírét se hallották – ott ment bizony, lehajtott fejjel, a megindulástól kissé haloványan; némán haladt. És szépsége komolyságával a kedves, bölcs asszony, az ő asszonya volt, s másra nem emlékezett. Szép, csendes derű járt velük, mert a fiú nagy, zilált szívében épp az imént rendezett nagytakarítást ez a nő, és olyan volt most minden ott, mint egy kápolnában pünkösd vigíliáján; tiszta, ragyogó és felvirágzott. Szegény Zuboly már nem is volt szegény Zuboly; tudta, hogy mit kell tennie; tudta, hogy kiért-miért született, s miért vigyázott egyetlenegy életére. S az asszony is tudta, mire várt eddig, s miért volt mindig jó, hű, komoly és kötelességtudó. Hát ezek így mendegéltek, és már alig szóltak egymáshoz, tán csak egyet-egyet nagyon halkan; ide már szó sem kellett, se nézés, se kéznyomorgatás vagy egyéb görcsök.
A harmadik pár leghátul haladt, egy-egy völgykanyarodás sokszor elfedte őket, vagy egy bokor árnyékozta. Tán bujkáltak, vagy csak elmaradoztak, mert mindig meg kellett állniok, ha a férfi magyarázott valamit… mindenfélét a vidékről, a kőzetekről, a Föld korszakairól. Bár ellenezte a társam, visszafordultam feléjük, és a szemem erőltettem; ráösmertem végül is; hogyne! Egy nagyon-nagyon kedves jó barátom volt, kinek generózus nagy férfijóságát, tisztességét még soha asszony meg nem érdemelte, jósággal nem hálálta… ennyi volt az egész baja! Egyszerű eset, de ő mindig igen elkomplikálta gondolatban, igen bonyolult és különös magyarázatokat gondolt ki mindegyik esetére, egész pszichoanalitikai példatárt, s a megfejtésekhez ijedten ragaszkodott. No, most itt van végre… a megfejtés! De mért rejtőzködik előlem, mért van zavarban? Ahá, igen-igen – röstelli szegény drága, hogy ily egyszerű mégis... hiszen ösmerem a kisleányt! Azaz… ösmertem, régen – az internátusban volt velem ezelőtt tizenöt esztendővel. Nem éppen szép, de formás, gömbölyűcske lány; mindig rendes, tiszta fehér kötényben járt, s pontosan tanult; de este a hálóban sokszor ült a takarómra, s a jövőről beszélt. Kis álmait sorolta, kis tiszta rendeseket, mint egy horgolt csipkés, vasalt kötő. Hogy milyen jó lesz ő ahhoz, ki majd megszereti és elveszi; miképp fogja lesni a gondolatát; hogy neveli a gyerekeit; mert három kell legalább, s közbül jöjjön a leány, hogy legyen neki öcsikéje is meg bácsikája is… Később olyasmit hallottam, hogy máig se ment férjhez, valahol Erdélyben kínlódik, igen megsoványodott, gégebajos… de mindebből semmi sem látszott a Gyönyörű Völgyben; csak drága barátom bujkált kicsit szép szerelmével; szokatlan volt még! De folyvást beszélt neki, messzire mutogatott, mint egy térképen, magyarázott; az etnográfiából vagy a többtermelésről; nevelte, nevelte okos boldogságra ez álomhajnalon – s Terézke felnézett rá, és köszönte, köszönte a szemével és szívével; kedves jó kis szíve minden iparkodásával figyelt a komolyos szókra, mert ifjú volti tizenöt évvel ezelőtt volt és gömbölyűcske: „Rajtam kívül az egyetlen hálás asszony a világon” – súgtam a társamnak, és ez olyan örömet okozott. „Ne nézzük, ne zavarjuk őket mindig!” – súgta vissza. „Majd beleszoknak!” – feleltem pajzán hangon.
Mi volt még, Istenem; mit is beszéltünk? Vagy csak mentünk, mentünk így, és ennyi volt az egész: a Boldogság? Tán csak percekig tartott – vagy nagyon soká; hogy egyébre nem is igen emlékszem? Az én szívemben – tudom – az volt, ami ébrenlétkor is mindig, évek óta már, s mint próbált régi házasak, csalódástalan fölénnyel, mi „Boldog Öregek” elöljártunk, vezettünk itten; de az volt, hagy semmi egyébről nem kellett tudni. Még arra se gondolt az ember: „Jaj, de jó is a civilruha, nem kell szalutálni!” – mert nem is tudtuk, mi az, ki volt kapcsolva, jó előre elfelejtve, nem volt – nevetség! Csak mentünk előre és, oly könnyen, mintha hígabb levegőben járnánk; „az édes levegőben” – rózsalilás hajnalban, hajnalos alpesi tájon. Az út két felén haragoszöld hegyoldal, feljebb rózsaszínű sziklák – a kelő naptól narancssárga hó messzi ormokon; szép habos, zuhogó víz mellettünk a völgy fenekén… ezt mind jól ismertem, nevét is tudni szoktam úgy álmomban. Nem volt ott se hideg, se meleg; izgalmas, apró fuvalmak édesen kötődtek. Úgy volt, mintha épp valami vasútról szálltunk volna le, s még aznap egy másik vasút visz tovább. Csak úgy utaztunk; nem muszájból, csak gyönyörűségből, világszeretésből; boldog kirándulók a Gyönyörű Völgyben; a vonat nem rázott össze, és volt a zsebünkben arany, ezüstpénz… minden! Mondtuk, hogy Nápolyt11 is felkeressük, Amalfit el nem engedjük, mert a minap más dolgunk akadt… valami apró kellemetlenség… most kipótoljuk; de ezt a Gyönyörű Völgyet úgy volt, hogy csak mi ketten ösmertük azelőtt, mi vettük rá a többit, hogy itt kiszálljunk egy kissé, és úgy örültek és úgy köszönték! A szellő elkapta, előrehúzta kedves jó barátom egy-egy szavát, éppen magyarázta a kis Teréznek, hogy Nápolyban a legkékebb a víz és a levegő is kék, mert az már a császári Róma korában is híres, nagyvilági mulatóhely volt; itt verték el hitelezőik pénzét antik arszlánok hiacintusszínű byssustógában, fahéjtól illatos hajakkal, drága kurtizánok ölében, dallal teli alkonyi csónakokon… Terézke fehér csipkés kötőjét babrálta, mire drága barátom boldog megszégyenüléssel tisztesebb tárgyra tért, elmondta, hogy Amalfiban a régi házak össze vannak nőve a sziklákkal, egybefolyva elevenen, mert – a tudományos kutatás újabb adatai szerint – eredetileg azokból támadtak. Hátralestem: hát a párizsi fiú csak majd eldől a kacagástól; meg kellett állniok szeretőjével, a karcsú matematikával, lihegtek és kacagtak, folyvást rosszalkodtak ezek, de oly malíciátlanul, oly ragyogva és szellemmel, ahogy csak ritka órákban lehet. Később mégis elcsendesültek, megkomolyodtak; mert olyan gyönyörű szép volt nekik is az a havas orom, ahogy a lassan kelő naptól gyenge testszínűre sápadt… A léptünk zaja is elveszett a harmatos füveken – s egyszer csak hallottam drága, barna barátnőm hangját; csendülve, tisztán énekelt:
A fiú itt feküdt szívemre zártan
Egy életen át – most már elfáradt.
Megösmertük és sírtunk: a Solveig dala volt.
Akkor már látszott is repkénnyel befuttatott, kis faverandás ház, körülte piros lancrózsák csüngtek és kúsztak; szebb volt a Zerge-szállónál, tisztább, mint a Hotel du Lac Interlakenben és barátságosabb, mint a pistójai Rossinié; de mindháromnak mintegy vetített képe, ahogy tán kitervelte és megálmodta ifjú korában az első tulajdonos. S az ifjú, a gazda szép fia most is kinn állt a verandán, mosolygott elénk, kezet dörzsölt; várt reánk. A távoli hegycsúcs most csillant vissza először fehéren; felszikrázott a hó. „A nap okozza, a nap a másik oldalról – noha mi még nem láthatjuk!” – mondta drága barátom, s nagy csomó rózsaszínű virágot, bolond-szép óriás fürtöket halomba rakott, vigyázva, az intézeti lány kis fehér kötőjébe; az köszönte, köszönte, a könnyek elöntötték ifjú szemeit. A karcsú tanárnő meg a kedvese csupa lelki szeméremből a kávénak kezdtek örülni, de görcsösen fogták egymás kezét a terítő alatt. Jaj, frissen pörkölt, igazi kávé illata terjengett a kis faházban, s az erkély terített asztalán, fonott kosarakban friss, vajas császárzsömlyék voltak; meg fényes héjú brioche-ok halomban. „Sok-sok habbal!” – kiáltottunk torkoskodva, vígan, s a kemény hab, sűrű havasi tejszínből, csakugyan tenyérnyire állt, felduzzadt a nagy poharak szélén.
Akkor jött ki a tulajdonos; alacsony, fürge, nyájas emberke. „Tessék-tessék – mondta, vígan hadarva –, most valami nagyon jóval akarom meglepni uraságtokot! Földieper – szamóca –, jól tudom, hogy mindnyájuk kedvenc gyümölcse; finom tokaji eszenciával leöntve… egy kis íz, illat, egy kis illúzió!” Ijedten és zavartan emlékezni kezdtem valamire, de akkor egyenesen rám nézett, csudálatosan elfinomult arccal, és összehúzta árnyékos, okos szemét. „Hiszen magunk míveljük életünket, mi hímezzük belé a völgyeket; és önnön szerelmünk – a Szerelem!”… Mosolyogtam és megnyugodtam; mert hisz nekünk kettőnknek csakugyan kedvelt gyümölcsünk a szamóca, finom borral.
Mikor a csészét fölemeltem, láttam még, hogy a többiek is, mind a hatan ajkukhoz emelik. Ó, mi volt az! Illat az ínynek s a szívnek; isteni bódulat – nektár! Hunyt szemmel szívta mindenki, s az arcok elmerevültek, és halványulni kezdtek a gyönyörtől… A fejembe szállt, már oly homályosan láttam, hol is vagyok? S ők hol vannak – a többiek? Ködképek, átlátszó hajnali párák… elmosódók; mi is a nevük? ketten vagyunk; most kelt fel a nap; ketten vagyunk itt egyedül… a mi szemünk volt könnyes, mi fogtuk erősen a terítő alatt egymás kezét. Az én hálám sugárzott a reggeli fényben; „Köszönöm – súgtam –, köszönöm!” Messze valami csendült, mélyen és tisztán; ki dalolta – én-e vagy a visszhang – Solveig dalát?
Kész van már minden pünkösd estére...
Kedves fiam – régóta távol –
Megjöttél végre.
…Elszállt messze-messzire a Gyönyörű Völgyben.