Álom (Fazekas Mihály)
szerző: Fazekas Mihály
A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
Gondolkozva ledűlék
Egy kis rózsabokor tövén;
Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
Selymes kis kezeikkel
Szemhéjam lesimítgaták.
Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
Tündér-várakat és más
Holmit kezde teremteni. -
Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
Nemcsak tiszteletessé,
Sőt még mennyeivé teve.
Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
Száján ült az igazság,
S melljén a szeretet feküdt.
Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
Öntött volna le, minden
Részecském nekiborzadott.
Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
Márvány ujjaival, s int,
Hogy menjek vele felfelé.
Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
És még semmi halandó
Lábbal nem tapodott hegyen.
Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
Köddel van beborítva,
Melyet gőzölög untalan.
Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
Nép dűlöngözik. Innen
Felnyúlt egy hegy az ég felé!
Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
És mérges dühödéssel
A békétlen irígykedés.
Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
Nyár és ősz vetekedve
Ékesgetnek, az éj oda
Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
Feljebb onnan alólról
A kápolna felé; hanem
A gyengék tapadó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
A félkéz okosocskák
Lúd szárnyakkal is üldözik.
És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
Sárfészekbe; sokaknak
Mérész lábokat eltörik.
Eltévednek az út tüskéi közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
Nagy gőggel szaladott, a
Kert árkába töré nyakát.
Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
Lássák, mit cselekesznek!
Ott áll órrok előtt az út.
Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
Voltán aki megijjed,
Válasszon gyepesebb nyomot.
Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
És én el nem akartam
Többé tőle szakadni; hát
Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
Néhány rózsalevélkét
A képemre lehúllatott.
S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
Egy-két rózsalevéllel
Egy kis furcsa leány keze.