Álom (Fazekas Mihály)

Álom szerző: Fazekas Mihály

A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
     Gondolkozva ledűlék
          Egy kis rózsabokor tövén;

Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
     Selymes kis kezeikkel
          Szemhéjam lesimítgaták.

Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
     Tündér-várakat és más
          Holmit kezde teremteni. -

Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
     Nemcsak tiszteletessé,
          Sőt még mennyeivé teve.

Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
     Száján ült az igazság,
          S melljén a szeretet feküdt.

Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
     Öntött volna le, minden
          Részecském nekiborzadott.

Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
     Márvány ujjaival, s int,
          Hogy menjek vele felfelé.

Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
     És még semmi halandó
          Lábbal nem tapodott hegyen.

Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
     Köddel van beborítva,
          Melyet gőzölög untalan.

Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
     Nép dűlöngözik. Innen
          Felnyúlt egy hegy az ég felé!

Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
     És mérges dühödéssel
          A békétlen irígykedés.

Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
     Nyár és ősz vetekedve
          Ékesgetnek, az éj oda

Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
     Feljebb onnan alólról
          A kápolna felé; hanem

A gyengék tapadó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
     A félkéz okosocskák
          Lúd szárnyakkal is üldözik.

És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
     Sárfészekbe; sokaknak
          Mérész lábokat eltörik.

Eltévednek az út tüskéi közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
     Nagy gőggel szaladott, a
          Kert árkába töré nyakát.

Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
     Lássák, mit cselekesznek!
          Ott áll órrok előtt az út.

Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
     Voltán aki megijjed,
          Válasszon gyepesebb nyomot.

Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
     És én el nem akartam
          Többé tőle szakadni; hát

Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
     Néhány rózsalevélkét
          A képemre lehúllatott.

S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
     Egy-két rózsalevéllel
          Egy kis furcsa leány keze.