Álom és ébredés
szerző: Gárdonyi Géza
Olvasunk néha csudálatos történeteket, s lüktető kíváncsisággal várjuk: mi lesz ebből? Hát az, hogy az író, mikor már a legzöldebb lehetetlenségbe ragadott bennünket, így szól: "És ekkor, fölébredtem!"
A jámbor olvasó, aki ekképpen falnak vezetődött, nevetve vagy elhűlve teszi le az olvasmányt, s a legközelebbi alkalommal, mikor megint attól az írótól kínálkozik valami mulatság, így szól:
- Aha: ez az. De most már nem szed rá: lássuk előbb a végét!
Hát én most, nehogy csalafintasággal vádoljon valaki, előre megmondom, hogy ennek az olvasmánynak is az lesz a vége, hogy a történet hőse fölébred.
Aki nem szereti az ilyen elbeszéléseket, idejekorán átlapozhatja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Harminc éves vagyok s erdészet a foglalkozásom. Az idén, őszre vártam, hogy kineveznek főerdésznek; akkor meg is akartam házasodni. Mert az idő múlik s a családfáról hullnak a levelek. Hét testvérem közül magam élek csupán; az apám is meghalt; nincs már más az élők között, csak az édesanyám.
Egy délután az erdőben vagyok, ahol országútat csinálunk. Május tizenharmadika volt ez a nap, de ezt nem a babona kedvéért írom le. Én nem hiszek sem a számokban, sem a jelekben; én egyáltalán nem hiszek semmiben se.
Hát mondom: csináljuk az országútat. Egy helyen öles gránitsziklát kell elhordani. Az még a sárkányok korában gurulhatott oda a hegyekről. Vágni nem lehet. Elküldöttem az igazgatóhoz dinamitért.
Nem volt nála több, csak hat, de az is mind régi. Lyukat furatok a sziklába s beleillesztek egyet. Azután meggyújtjuk a kanóc-zsinórt. Várunk negyedórát, félórát is. Már bizonyos, hogy rossz volt a zsinór: valami nedves helyen tartották. Odamegyek és ki akarom venni a dinamitot. Akkor elsül. A láng rámlobban s a robbanás ereje hanyatt lök.
Mikor föl akarok kelni, akkor érzem, hogy nincs karom. Bámulva és elszörnyedve nézek a vállamra. A robbanás vállban szakította el a karomat.
A vér bugyogva ömlik belőlem s tócsává gyűl a fű között. Körülöttem siket csöndesség.
Két ember van velem. Ezek emelnek föl a földről. Az egyik a derekamat fogja; a másik a térdemet. A legközelebbi fához visznek, leültetnek és nekitámasztanak háttal a fának.
S állnak bután és sápadtan.
- Emberek, - szólalok meg, mikor az ijedelem dermedtségéből ocsudok.
De nem hallom a hangomat. A robbanástól zúg még a fülem. Ezek is bizonyosan siketek.
- Emberek, - szólok újból. - Kössétek be valahogy a sebemet: elfolyik a vérem.
Ők maguk is gondolhatták már ezt. Az egyik azonnal kigombolta a kabátomat. A másik füvet szaggatott. Egy tiszta zsebkendő is volt a zsebemben. Aztán már nem tudom mivel kötözgettek, csak arra gondoltam, hogy meghalok, most már bizonyosan meghalok.
A halál gondolata mindig sötétlő mélység szélére tolja az embert; szédülünk és félelemtől bágyadtan nézünk alá. A lehullás érzése már nem ilyen nehéz, mert az ellenállás erőfeszítése elveszett. Az ember nem tud akarni többé: az izmoknak nem parancsol már az agyvelő semmit. Mélyebb szünete ez a test életének, mint az alvás.
- Menjetek, - mondottam, - egyitek az anyámhoz, másitok kocsiért.
S ahogy rájuk néztem, láttam, hogy az egyik kimeresztett szemmel, az ijedelemtől sápadtan nézett reám; a másik a bajuszát húzogatja és két könycsepp gurul végig az orcáján.
A két ember elrohant. Magam maradtam.
Nem éreztem semmi fájdalmat és semmi erőtlenséget. Tekintetem a karomon állott meg, amely összehajolva mellettem hevert. A kézelőm le volt csúszva az újjamig. Mind az öt újjam ki volt egyenesedve. Az egyik újjamon ott fénylett az az opálgyűrű, amit a jegyesem a jegygyűrűvel adott.
De most nem gondoltam a jegyesemre. A karomra néztem s különösnek találtam, hogy oly idegenül nézek reá, mintha nem is az én karom volna.
Pedig az én karom, az kétségtelen. Milyen egynek éreztem vele magamat, míg rajtam volt! Ha valaki megsérti a karomat, engem sért meg A karom én vagyok. De most ez a viszony megváltozott. A karom most egy zöld posztóba burkolt állati rész énelőttem: semmi közöm vele többé!
S az a legkülönösebb, hogy én ezt a kart ki akartam nyújtani, amikor már nem volt.
Hát mit akartam én kinyújtani? Testemnek egy tizedrésze leszakadt rólam s én nem éreztem, hogy hiányos vagyok. Hátha véletlenül mind a két karom elszakadt volna? Ahogy nem éreztem hiányosnak egyet, hiányosnak éreztem volna-e kettőt? S ha a két lábam is elszakad? - Hát ki vagyok én, mi vagyok én, mi az az én, hogy akárhány rész is elszakad belőlem, mindig egész vagyok?
Egy őz jelent meg a sziklánál. Legelve jött, s amikor hozzám érkezett, bámulva nézett reám. Az őz mindig szép jelenség, s különösen szép a májusi fenyvesben, mikor az ágak végén sárgás zöld rojtként csügg az új hajtás, s a levegő gyanta-illattal van áthatva.
Most nem éreztem iránta semmi érdeklődést. Csak éppen láttam, de nem néztem. Azt se tudom, hogyan ment el.
A vállamból folyó vér melegítette az oldalamat. Az életem ömledezik ki a vállamból, és nincs mód, hogy visszatartsam.
Csak egy pillanatra ébredt az a gondolatom, hogy befogom a balkezemmel, a másik pillanatban ujra a bágyadt nemtörődömség volt az érzésem.
Egy holt szarvasbogár feküdt a karom mellett. Háttal feküdt; a lábai le voltak már töredezve. Ha kifogy belőlem a vér, én is így fekszem. A nagy mindenségben én se vagyok több, mint a bogár.
Az erdő zöldülni fog tovább. A madarak énekelnek benne, és a méhek ide-oda dönögnek. Egy erdész halála nem változtat a mindenség életén semmitse.
És folyt a vérem, folyt.
Éreztem, hogy gyöngülök. Anyámra gondoltam, és Juliskára, aki estére várni fog a szomszéd faluban, a hársfa alatt; vár engem eleinte édes gondolatokkal, aztán türelmetlenül. Szegény anya, nem mondja neked többé senki ezt a szót: anyám! Szegény leány, nem csókollak én meg többé soha!
És folyt a vérem. A fák zöld felhőkként gomolyogtak előttem. Elájultam.
Mikor újra eszmélethez jutottam, már az ágyamon feküdtem. Az orvos a sebemet mosta. Az anyám ott térdelt mellette, és fuldokolva sírt. A faluban estét harangoztak.
- Csitt! - mondotta az orvos. - Eszmélkedik.
Az anyám elfojtotta sírását, és hozzám hajolt.
- Fiam, - rebegte, - szólj valamit, szenvedsz-e nagyon?
A vállán át láttam, hogy a szobában gyertya ég, és hogy ott van a pap, a főerdész, a jegyző, meg a tanító.
Mindnyájan hallgattak és engem néztek. Az orvos árnyéka elefántként puposlott a falon.
- Hagyjuk őt aludni, - mondja az orvos.
A vendégek halkan kimennek. A gyertyát másik asztalra teszik, hogy én árnyékba maradjak.
Hallom a főerdész vastag recsegő hangját, amint elmenőben azt mondja:
- Ki gondolta volna ma reggel...
A szobában nem maradt más, csak az anyám. Ő is csendes volt, csak a lélekzete szaggatottságáról tudtam, hogy sír.
Egyszer fölkelt és leeresztette az ablakok kárpitját.
Én azonban nem aludtam. Éreztem, hogy még mindig folyik a vérem, és csodálkoztam, hogy semmi fájdalmat nem érzek. Eszembe jutott egy angol hadi orvosnak a könyve, amelyben csupa halálozások voltak fölsorolva. A halálosan megsebesült katonák csak érzelmi fájdalmakat szenvedtek. S a könyv végén ott volt azok nyilatkozata is, akiket vadállatok marcangoltak meg. Azok fájdalma se volt nagyobb, mint valami kis vesszőcsapás; sem a csonttörések, sem az izmok szaggatása nem fájt nekik.
Az egyik ablak kárpitja leeresztetlen maradt. Azon át láttam, hogy az éj sötét. Szerettem volna csillagot látni, és szerettem volna, hogy hajnal legyen. A sötétség a halál birodalma, a világosság az életé. Óh, csak még egyszer látnám a hajnalt!
De én már elmúlok. Belemúlok a sötétségbe és elvegyülök benne, mint az árnyék. Az anyám sír. Ez a sírás az egyetlen hang az életből, amit még hallok. És ez a sírás kísér át a megsemmisülésbe.
Óh, szerencsétlen anya, mennyivel nagyobb a te veszteséged, mint az enyém! Az én életem lángja elfogy és elalszik észrevétlenül, de te a hetedik reménységedet temeted el holnap, és elhagyott magad maradsz ezen a világon. Micsoda szegény is az, akinek nincs egyebe ezen a földön, csak hét-nyolc sírhalom.
Már akkor a lélekzetem gyönge volt; szívem dobogása, elálló órának lassudó ingása.
Ugy történt: bágyadtságom alvásba olvadt. A halál is csak alvás; az alvás is csak halál. Mind a két mélységbe a lehelet szárnyán lebeg le az ember. Mikor újból fölnyitottam a szememet, az ablakot kékes-világosnak láttam. A gyertya ott égett, de nem attól volt világos; hajnal még nem volt, attól se jött világosság. Szelíd világosság volt az, mint a félig fogyott holdé, s beterjengett a szobába is.
Kábult voltam. Olyanféle kábultság volt ez, mint a reggel ébredőé. Az idegek még nincsenek harmóniában, a láb mást érez, mint a fej, s a szem mást, mint a fül. Az álom mámora csak részenkint hagyja el a testet.
Éreztem, hogy mellettem sokan vannak és hogy ölelgetnek, de nem tudtam kik s ez álommámoros állapotomban nem is éreztem őket. Csak azon bámultam, hogy az anyám sír. Miért sír? Kellett egy perc, míg újra tudtam, hogy velem szerencsétlenség történt. Dehát hol vagyok én, hogy nem az ágyban vagyok, s ha nem vagyok az ágyban, ki az, akinek az anyám a mellére borul?
Egy ember van az ágyban. Éppen olyan, mint én vagyok, olyan lelógó bajszu sovány fiatalember. Az inge csupa vér. A lepedő is. Holttest. A szeme félig nyitva; az álla leesett.
- Meghalt! meghalt! - kiáltja az anyám. - Óh, nincs már nekem fiam!
És fehér ősz haját tépdesve jajveszékel.
Ez érthetetlen. Ujra a halottra bámulok. Én vagyok a halott.
De hiszen én nem lehetek. Én itt állok az asztal mellett. Tántorgok, mint a részeg...
És mégis én fekszem ott holtan!
Rántást érzek a kezemen: valaki vonszol a fal felé és szól:
- Jer, jer fiam!
Istenem, ez a hang! Ez a mély rezgésű, jóságos, édes hang! Ez az én apám.
Boldog megrettenéssel nézek reá. Hát csakugyan ő ölelget. Az ő arca ez, az ő szeretett öreg arca. Mellette a testvéreim, az öreganyám, csak egy testvérem hiányzik, akit. én neveltem, akit legjobban szerettem, egy szép deli, mindig mosolygó fiú s aki belefulladt a Marosba.
Örömmel és zavarodottan nézek rájok. Mind lengő, fehér árnyék, mint az ember téli lehelete, de annál is finomabb, mert át lehet rajtok látni.
- Apám, - rebegem zavartan. - Öreganyám! Dezső, Terka!... De hol az Árpád?
- Ismét a földön, - feleli az apám.
Az anyám újra sikolt. Hozzárohanok és kiáltom:
- Anyám, édesanyám!
Föl akarom emelni. Nem birom. Máskor annyi volt. volna nekem, mint a pehely, most mintha ólomból volna.
- Anyám, - kiáltom, - ne sírjon, hiszen nem haltam meg! Nézze, itt vannak...
De a hangom csak susogás. Nem hallja. Ott tördeli a kezét és ájuldozik az ágy mellett.
- Jer, - szól újból az apám, - nem jó az ilyet nézni.
- Jer, jer! - mondják a testvéreim is, - neked itt semmi dolgod többé!
- De hogy hagyjam itt az anyámat! Ilyen állapotban! Meg kell neki mondani... magyarázni...
- Nem lehet, - felelik mindnyájan, - csak jer!
És újra vonszolnak.
Nem hallgatok rajok. Az anyám sírása tőrként szaggatja a szívemet. A gyermeksírást is nehéz hallgatni, hát még öregemberét, aki ha sír, egész lelkével sír; s hát még az édesanyáét! Ujból odarohanok s a karjába ragaszkodom:
- Anyám! Édesanyám!
Hiába: nincs erőm. Az ujjaim nem fognak: átmerülnek a karján, mintha vízbe markolnék.
A cseléd a gyertyát fogja, és szól az udvarosnak, aki levett kalappal áll az ajtóban:
- Menjen kend Mihály a harangozóhoz.
- Megőrültetek! - kiáltom a szeme közé.
De mintha nem is volnék a világon. Rám se néz. Keresztül néz rajtam, mint az ablakon szokás. Ki akarom a gyertyát ragadni a kezéből. Az ujjam átlebben a gyertyatartón is. Akkor a lángra csapok, hogy eloltsam. Meg se lobban. Fújom, markolom a lángot. Marad nyugodtan. Nem is éget...
Akkor az apám átnyalábol, és átvon a falon. Sokszor tűnődtem azon, hogyan hatolt át a napsugár vagy az ember árnyéka az üvegen? Ugy mentünk mi át a falon.
Az anyám kiáltozása egyre messzebbről hallatszik. Lélekharang csendül... Ezek az őrültek nekem harangoznak!
A harag és tehetetlenség, s az anyám kétségbeesésén való fájdalom annyira szorít, hogy elvesztem az eszméletemet.
Mikor újból magamhoz térek, a csillagok között lebegünk, s a leány-testvérem szól:
- Visszatérjünk-e? Legalább hárman térjünk vissza, hátha édesanyánk is megszabadul?
S visszafelé lefelé néz.
Én is arra nézek. Csillagokat látok alattam...
- Apám, - rebegem, a fejemet fölemelve, - hát hol vagyok én? Mi történt velem? Hát nem haltam én meg?
- Nem, - feleli mosolyogva az apám, - csak fölébredtél.