Ábránd (Szendrey Júlia)
szerző: Szendrey Júlia
Először az Életképek 1847. december 5-i, II. félév, 23. számában jelent meg, majd a következő héten az Der Ungar című német nyelvű budapesti lapban, Dux Adolf fordításában. Szendrey Júlia eredeti naplójának 1925. évi előkerüléséig az irodalomtörténészek úgy sejtették, hogy ez az elmélkedés a szerzőnő ifjúkori naplójából származó részlet, de kiderült, valójában önálló alkotás, ami logikus felépítésén is látszik.
Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfásultsággal cserélék föl és elbizottságukban kihivák eddig csak áldó isteneik haragját, mely nem is késik soká és hatalmának egész súlyával nehezedik reájok.
Mind elhagyák az istenségek a büntetendő földet, melynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerű zavartalan boldogságuk lánczát, melynek szemeit nem voltak képesek többé összeforrasztani.
Azelőtt a legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesitettek; mint égen a csillagok, úgy laktak ők mindenhol, mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymásután pusztulnak ki a berkek, hegyek, völgyek, erdők és tengerek, egymásután hagyták őket oda az istenségek és szálltak fel égi lakhelyeikre; velök együtt ment a föld költészete is. A tenger nektárja sósvizzé változott, mert elveszté a szellemeket, melyek benne laktak és illatos hullámaikból ringatva tánczoltak és idézték föl vagy csendesitették le a vészt, csábitó énekeikkel. Az embereket, kik ott találták sirjokat, nem várták többé aranyhajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristálypalotákban, hol kéj és szerelem közt tölték napjaikat; mindezek eltűntek és helyettök nem maradt egyéb, mint éhes prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyü halak és kigyók, vagy a tenger iszapos, mocsáros feneke. — Hegyek és völgyek elveszték tündéreiket és velök szépségöket; kopár puszták tüntek fel, hol elébb csodaszépségű virágok, csillogó tavak fürösztötték a nap sugarait. Kopasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai távoztak, kik őket oltalmazták a vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesiték és ős regék székhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről letűntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyilt meg a hegy kebele és elsülyeszté kifürkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek és megsemmisité annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illethessék utósó szikráját ama fénynek, mely földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket. A virágok elveszték ragyogó színeiket, kilehelték illatkelyheiket és eltörpülve, illat nélkül halványan folytaták életöket; hisz nem fakadtak többé istenek nyomain, nem hervadhattak többé az ő fejeiken, oltáraikon, mint előbb.
Csak egy szellem nem engedelmeskedett a főhatalom mennydörgő szózatának; ő szebbnek találta a kipusztult földet, mint a számára rendelt fényes égi lakot. Nem követte társait, nem hagyhatta el a földet, mert ő az isteni szellem, fenségének állhatatosságával szeretett, egy porban született és oda visszatérő halandót. Ő nem vette észre, mint veszti el szépségét a föld, mint hidegül a nap, halványulnak a csillagok és hervadnak a virágok. Mind ezek most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is oly forrón szeretett, mint mikor szépségben, boldogságban egyaránt gazdagon elöször vonzá őt a föld magához. Halandóságért esdett, hogy örökre egyesülhessen szerettével, ha már tiltva volt tőle avval halhatatlanságát megoszthatni. Kérelme nem teljesittetett, helyette „légy átkozott!" hangzott a magasságból és lett üldözője. „Légy átkozott, — szólt az istenek kara, — sujtson kába szerelmed a föld porához, légy kinzó kísérője azoknak, kik maguk köré vonták hozzánk hasonló szellemedet, légy tántorithatlan hűséggel társuk, mig csak az utósó ember ki nem vesz a föld színéről. Száműzve maradj az égből örökre és ne legyen nyugtod a földön soha. Ismerjen meg minden ember; de ne legyen állandó maradásod egynél sem. Akinek szivébe szállsz, az tépje szivét és körmeivel ássa ki önvérét, hogy tőled szabadulhasson; kit átölelsz érezze a pokol kínját és áldozza föl lelkét, életét, hogy tőled szabadulhasson; kinek fejére hajtod homlokod, gyújtsa őrült kétségbeesés agyvelejét és zúzza szét azt, átkozva téged és magát: hogy tőled szabadulhasson. Fényes és fehér gyémántokkal behintett fekete szárnyad röpitsen minden ember felé és ha könnyitni akarsz terheden, nehéz égő sugarú gyémántaidat lerázod, kire azok hullanak, égessék szemeiket lelköknek véres könnyei, melyek megkövülve szálljanak ismét gyémántként szárnyaidra és nehezitsék röptödet. Ne maradj ismeretlen senki előtt, ne kerülhessen ki senki! Végre az emberek nyelvén legyen a te neved: „fájdalom!"
Fájdalomnak hivják az emberek ama szellemet, mely ha sziveinkbe költözik, elűzi belőle a nyugalmat; s ha boldogságot vesztenek, ő foglalja el annak helyét. Egyaránt kivánná megsemmisiteni mindenki és imádkozik, hogy vele többé soha ne találkozzék. Én is ismerlek, oh, elátkozott szelleme a fájdalomnak; engemet is meglátogattál, nálam is kerestél könyört és reményeddel, hogy szeretni foglak, jöttél hozzám; e remény, mely ezer és ezer évek óta egyetlen kincsed, nálam is csalt, mert én is éreztem közellétednek minden kínját és bár szántalak, de szabadulni kívántam tőled. Láttalak fölém repülni, éjsötét szárnyaiddal, láttam hullni róla a ragyogó gyémántokat és éreztem arczomra folyni kínos könnyeimet. Felfogtam szellemed óriási iszonyait és megkisérték minden módon, hogy elűzhesselek. De ki ugy megért téged, ki szellemedet ugy látja, mint én, az nem válhat el tőled egészen; panaszaid, melyekkel lelkemet átkulcsolád, nem hangozhattak el egészen; emléked, mint szellemednek egy része nálam maradt és homályával el-elboritja lelkemet. Mikor meglátogattál, mikor szivemben laktál, fölvertél szárnyaid szomorú csattogásával álmaimból és helyettök elregélted ama szavakat, melyektől elátkozva bujdosol, keresve menedéket mindenütt, de nem találva azt sehol. Fájdalom a te neved és a fájdalomtól retteg és futni vágyna mindenki, őt kikerülni; mert hol ő van, ott nincs öröm, nincs boldogság. Most is szivemben csengenek ama szavak, melylyel téged űznek; följegyezted azokat nálam, hogy ezentúl bármerre menj, élő emléked nálam maradjon; és magad is visszaszállsz hozzám, rám nyomod kínteli csókodat és megsimogatod nyugvó lelkemet, mire föl-fölzajong az ismét és hullámain fölveti a te nevedet: fájdalom! . . .
Hát te mivagy tulajdonkép, te óhajtott, esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit örömnek nevezünk? Másképen jelensz te meg a gyermeknek, másképen az ifjú arany álmaiban és másképen az agg hanyatló napjaiban. Gyermekkoromban az volt az örömöm, ha elfoghatám a tarka pillangót, melynek bírására kis szivem egész hevével vágytam; vagy ha kis fürge madárkát, vagy piros bábot hoztak s én azokat ajkaimhoz nyomva, kitörő kedvemben tánczoltam velők föl és alá; ez volt akkor az öröm! Később hiába kerestem őt ezen alakok alatt s én bánatos, szomorú lettem, mert nem vettem észre, hogy más kort értem el, nem tudtam, hogy e kornak örömét hol találhatom föl. Azt gondoltam, örökre elvesztettem őt előlem és bár nem voltam boldogtalan, de szivemet kipótolhatatlan űr kinozta és nyugtalan sóvárgás kényszeritett elfutott örömeimet keresnem. Meg-megkaptam később, de ködképe szüntelen eloszlott, amint szivemhez szoritottam; és újra feltűnt . . . újra csalt maga után . . . Majd mint fényes napvilágot, mely virágillatot és madáréneket teremt, — majd meg mint tündöklő csillagtengert, — halvány holdsugarat, — felhőtlen kék eget láttalak; és kéjittasan felkiáltottam: ez az öröm! De ez sem tartott soká! Bekalandoztam képzetemmel már eget, földet és ismét öröm nélkül, ismét egyedül álltam. Belévetettem magam a szórakozások csillámló tengerébe, de csolnakom rajta czél helyett örvény felé ragadtatott. Fölkerestem a dicsöség égig nyúló oszlopát; reményeim, mint eleven zöld repkénykarok fonódtak körüle és futottak föl legmagasabb pontjáig, de csakhamar fonnyadtan, száraz levelekkel foszlottak le róla, mert ott sem volt az, mit kerestem. Sok vágy, sok csalódás után elértem a díjt fáradtlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömek egyetlen, kifogyhatlan forrásával. Mind magába rejti azt, mit ember élvezett és legtitkosabb álmaiban sejtett; minden alakban feltűnik benne az öröm, minden színeken keresztül játszik, mint a szivárvány. Mint szellőtől elkapott virágillat borit el, mint oltár lángjából lepattant szikra gyujt áldásként és fölmelegiti szivünknek az évek és a világ érintései alatt elhidegülő dobbanásait.
Nem sovárog-e örömet élvezni mindenki? Nem azért küzdenek-e az emberek, hogy föltalálhassák és megszerezhessék a módokat, mik által ők sajátukká tehessék? nem fáradnak-e éjjel-nappal, hogy fáradságuk diján magoknak örömet vehessenek? Ki jólét, ki fény vagy pompa, ki hír vagy rang által akarja őt magához lánczolni; és hány van köztük, ki nem csalódik? . . . Hányan hagyják eltiporni szerelmöket, mert ennek sirhalmán keresztül kincshalomhoz juthatnak, mely mindent megszerezhet nekik, benső örömen és boldogságon kivül, mit épen reméltek. Hányan vetik el önkényt, könnyelmüen szerelmöket, mert azt fényes állásukkal, magas rangjukkal össze nem egyeztethetik! És mégis mernek panaszkodni, ha az öröm ölelései helyett, kétségbeesés szoritja össze szivöket! . . . Pedig nem vált-e már annyira szokássá az ily tett, hogy törvénynek tekintik, hogy kinek szerelme és anyagi hasznok közt kell választani, amazt mellőzve, ez utóbbi után nyujtsa ki kezét. Ha valaki bátor e kőbálványként imádott törvény ellen cselekedni, mint csodás kivételt tekintik, kinek példáját nem merik, nincs erejök követni, mert mélyen alatta vannak, hol a gyávaság mint zsarnok nyomja le őket lánczaival.
És ezért van. oly kevés valódi öröm; azért festik annyian arczokra, mig szivök pusztaságában egy szinére sem találhatnak. Föl tehát a szerelem mennyországába! Ha szerelmünk tiszta, fölröpit szárnyaival a magasságba, hova nem juthat föl a nyerészkedő sereg istentelen zaja; honnan nincs hatalom lerántani bennünket, ha állandóak vagyunk, mert ez biztos védünk a lebukhatás ellen. S ha egyszer itt állunk, ha szenvedélyünk győzedelmeskedve hatolt keresztül a próbák tisztitó tüzén: ekkor szomjunk csillapitására megleljük azon forrást, melynek tiszta, átlátszó csepjei örömkönnyek. Miként mi a virágokat egy koszorúnak, úgy fűzi össze a szerelem örömeinket: boldogságnak.