"Souvenir"

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
"Souvenir"
szerző: Csáth Géza
Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám

Nemrég, késő éjjel, majdnem hajnal felé, valami estélyről hazajövet, egy kávéházba tértem be cigarettát vásárolni. Egy asztalnál régi ismerősömet, Bulcsu Pált pillantottam meg. Szorgalmasan írt. Kíváncsi lettem, hogy min dolgozik, mert eddig nem tudtam róla, hogy titkos író. Most azonban, látva az éber és aktív görnyedését, már biztosra vettem, hogy nem levelet ír, hanem irodalmi működést fejt ki. Odamentem hozzá. Egy sötétzöld bőrbe kötött, aranyszegélyű album volt előtte. Leitatta az írást és beszélgetésbe kezdtünk. Hamarosan elmondta, hogy "Souvenir" felírású albumát pár hét előtt vette egy belvárosi könyvkereskedésben. A kirakatban látta, nagyon megtetszett neki, és megvásárolta, bár sejtelme sem volt, mit fog csinálni vele. A könyv felírása azonban impulzust adott neki rá, hogy a szerelmi emlékeit gyűjtse össze benne, és azokat mintegy retrospektív naplóban megírja.

- Tegnapelőtt este kezdtem - mondta Pál -, és nagyszerűen haladok. Olyan jól esik az írás, és mindenre olyan pontosan emlékszem. Mondhatom neked, különös élvezet. Ma is alig vártam már, hogy a hivatalomból szabaduljak. Egyenesen idejöttem. Fél hét óta folyton írok. Szinte azt kezdem hinni, hogy írói tehetségem van.

- Olvass föl valamit - biztattam őt.

Pál egy ideig szabadkozott, a diszkrécióról beszélt, majd megnyugtatta magát, hogy a szereplő hölgyeket úgyse ismerem, végre kijelentette, hogy az első szerelmének történetét fel fogja olvasni. Aztán elkezdte.



- Édesanyám halála után apám bátyjának sógornője, egy özvegyasszony jött a házunkhoz: Mariska néni. Egy kedves, jókedélyű és jólelkű asszony, akiben, jóllehet, három lányát már fölnevelte és férjhez adta, még mindig annyi frissesség és türelem volt, hogy valóban jobb anyahelyettest nem lehetett volna elképzelni. Negyedik lánya, Sári, akkoriban zárdában tanult. Az utolsó évet végezte. Mariska néni azt tervezte, hogy azután tanítónőképzőbe fogja adni. Édesapám azonban kijelentette, hogy Sárinak hozzánk kell jönnie, lakjon nálunk, majd ő keresztülviszi, hogy a helybeli tanítónőképzőben bejáró növendék lehessen. Mariska néni nagyon örült ennek, és elhatározták, hogy így lesz. Sári azonban még nyáron nem jött haza, mert egy barátnője meghívta fürdőre, és annak családjával töltötte a nyarat a Balaton mellett.

Emlékszem, éppen a hetedik gimnáziumba iratkoztam be aznap, szeptember harmadikán, amikor hazajövet otthon találtam Sárit, megérkezett. Erős csalódásérzés fogott el. A Sári nénje, ti. Gizella, aki városunkban volt férjnél, egy polgári iskolai tanárnál, igen szép asszony volt. Ezért aztán, ha Sáriról beszéltek, mindig Gizella jelent meg képzeletemben süldő kiadásban. Ehelyett most egy egész másféle nőszemélyt láttam magam előtt. Soványnak, majdnem szánalmasnak találtam. Nagyon is különbözött jókedvű, szőke, gömbölyű nővérétől. A haja határozottan gesztenyeszínű, az ajka cserepes, az arca sápadt. Hetekig nem tudtam, hogy milyen színű a szeme. Nem mert fölnézni a földről. Általában szótalan és vad volt. Nem törődtem vele. Ő is ezt szerette legjobban. Ha beszélgetni kezdtek vele, elpirult, sokszor nem felelt, vagy olyan halkan, hogy nem lehetett megérteni. Nagyon lassan melegedett föl köztünk. Még a húgommal szemben is bizalmatlan, tartózkodó volt. Egyszer apám megcsókolta, és akkor sírvafakadt. Ekkor olyan dühös lettem rá, hogy szerettem volna összeverni.

Egyébként nem bolygatta meg a házirendet. Apám vett a számára egy ágyat és egy szekrényt. Ezeket beállították a húgom szobájába, amelyet ezentúl a lányok szobájának neveztünk. Sári majdnem egész nap itt tartózkodott. A könyvei mellett ült, halkan magolta a leckéket, de ha valaki belépett - egyszerre elnémult.

Határozottan bosszantó volt.

Eleven, bátor és mozgékony fiú voltam akkor. Állandóan az élet külső valósága foglalkoztatott. Minden percemet egy örömteli csodálkozásban éltem át. Festőnek készültem. Rajzoltam, festettem és mintáztam. A színek, a formák, a vonalak folytonos elragadtatásban és izgalomban tartottak. Délutánonként a gimnáziumból hazaérkezve megozsonnáztam. Utána minden erőmet megfeszítve egy óra alatt végeztem a tanulnivalókkal. Mindezt azért, hogy elővehessem a vázlatkönyveimet, a festékeimet, s gondtalanul mulathassak velök. Bennök, velök éltem késő estig. Soha többé nem fogom olyan szépnek, egyszerűnek látni az életet. Milyen boldogan feküdtem ágyba esténként! Nem annak örültem, hogy nagy művész leszek valaha, hanem meg voltam elégedve mindennel, ahogy folyt az életem, amit rajzoltam... Hogy mi jöhet még azután, az nem alakult ki a fejemben. Nem engedtem. Valahogy megéreztem, hogy a reménykedés már leszállítaná az én tökéletes életörömem értékét. Sokkal később olvastam azután valahol: hogy a legnagyszerűbb boldogság az, amely nem operál reményekkel. Ezt az állítást egyébként tökéletes igazságnak ítélem ma is. Szerelmes addig még sohase voltam, bár akadtak már nők, akik rövid ideig hangzó és halk zengéseket keltettek bennem. Egy aranyhajú kis színésznő, akinek a diákhelyről lelkesen és kipirulva tapsoltam az elmúlt színházi évadban. Egy formás és kedves hangú szobalány, a Berta, akit, ha ketten voltunk a szobában, habozás nélkül és őszinte melegséggel öleltem át. Egy festékkereskedő felesége, aki szívesen beszédbe elegyedett velem, mikor bevásároltam szükségleteimet, és akinek tejfényű rózsaszín arca határozott pontossággal felkeltette bennem a gondolatot, hogy jó lenne megcsókolni. De a kis színésznőt elfelejtettem, és az új saison színházi listáján észre se vettem, hogy a neve hiányzik. Berta elment tőlünk, férjhez ment, és nem fájt a szívem érte egy pillanatra se. A festékkereskedő nejének rózsaszín arca pedig soha nem inspirált rá, hogy inkább kisebb tubusokban vásároljam a "Kremsi fehér"-et és a "Bitume"-ot, amely mód lehetővé tette volna, hogy gyakrabban lássam őt.

Egy téli délelőtt azonban ebédnél észrevettem, hogy Sári, aki velem szemben ült az asztalnál, merően néz rám. Most láttam, hogy milyen különös meleg, sárga színű a szeme. Egy pillanatra néztem csak oda, azután ösztönszerűen magam elé az abroszra meredtem. Később másodszor is odanéztem. Sári szemei változatlanul, minden szégyenkezés nélkül tekintettek felém. Erre ebéd végéig szándékosan nem néztem arrafelé. Amikor felkeltünk az asztaltól, ismét odapillantok. A sárga szemek még mindig csodálkozó merev nézéssel tapadnak rám.

Rögtön kitaláltam, miről van szó: Sári belém szeretett. Erős örömérzés szaladt át rajtam. Nagyfiúnak éreztem magam. Összeszedtem a könyveimet, és vidáman fütyörészve indultam iskolába.

Estig nem láttam Sárit, de vacsoránál megismétlődött a déli játék. Amint felkeltünk az asztaltól, a fiúszobába siettem, és megnéztem magamat a tükörben. Vajon mi az ördögöt néz rajtam. És akkor négyszer-ötször keményen végigkeféltem a rövidre nyírt hajamat hátrafelé, hogy egyenesen álljon. Mint egy sörtekefe, olyan volt a fejem.

Másnap reggel Sári az előszobában megfogott. A hangja majdnem elakadt az izgalomtól.

- Pali, nézd csak, én írtam neked egy levelet, de esküdj meg, hogy csak akkor olvasod el, ha az iskolához érsz, és azután eltéped és beledobod a kanálisba.

Mindent megígértem, megesküdtem és zsebredugtam a levelet. Az iskola kapujában felbontottam és elolvastam. Vékony kalligrafikus írással volt írva és szólt a következőképpen:

Édes Palikám! Ne haragudj, hogy írok neked, de szóval nem tudnám ezt elmondani. Én nagyon, de nagyon szeretlek tégedet! Mindig rád gondolok, éspedig egész nap, akkor is, ha ott vagy a szobában, akkor is, ha nem vagy ott. Különösen este, amikor az ágyban fekszem, sokat gondolok rád, s ha ilyenkor ismernéd gondolataimat, nagyon meg volnál velem elégedve, talán meg is szeretnél engemet. Kérlek, írj nekem valamit, szeretsz-e te is egy kicsit, mert én nagyon-nagyon, szívem mélyéből szeretlek, és míg csak élek, mindig szeretni foglak. Sokszor ölel és csókol Sári.

Jól emlékszem, mit éreztem, amikor a levelet olvastam. Először elpirultam. Azután egy kellemes és galád öröm járta át a tagjaimat. A végén azonban ez egy lelkiismeretes aggodalomnak és sajnálkozó helytelenítő érzésnek adott helyet. Aggódtam Sári miatt, és bántott, elkeserített az élet igazságtalan esetlensége, hogy éppen énbelém szeretett ez a lány, aki nem tudom őt viszontszeretni. Mert semmi vonzalmat nem éreztem iránta. Nem volt csúnya lány. Sőt, határozottan voltak bájos vonásai és mégis. Egészben teljesen közömbös volt nekem. Átkoztam a sorsot, hogy legalább nincsenek széles csípői, mint Bertának, vagy aranyhaja, mint a kis színésznőnek, vagy rózsaszín arca, mint a festékkereskedő feleségének, akkor úgy éreztem, belészerethetnék idővel, de így nem találtam semmit rajta, ami kiindulópontja lehetett volna egy igazi vonzalomnak. Mindezt végiggondolva nem tudtam rájutni, hogy mitévő legyek. Azonban benn az iskola folyosóján megszólalt a csengettyű, sietnem kellett az előadásra. Zsebredugtam a levelet, és felrohantam a lépcsőkön az osztályba.

Aznap délután mind a két tárgyból feleltem, és jól emlékszem, mind a kettőből "jó"-ra. Ez kivételes öröm volt számomra, mert általában csak elégségesre szoktam készülni, a jó jegy tehát tiszta haszonnak számított. Iskola után már majdnem hazaértem, mikor újra eszembe jutott a levél. Még egyszer gyorsan végigfutottam, széttéptem, és foszlányait, Sári kívánságának megfelelően, az utcai kanálisba szórtam. Gondoskodtam, hogy minden darabka lemenjen a rostélyon, azután kiszakítottam a noteszemből egy lapot, és ceruzával megírtam a választ.

Kedves Sári. Sokszor csókollak. Pali.

Úgy éreztem, hogy nem szabad többet és nem szabad kevesebbet írnom. A sötét előszobában keresztülmenve Sári hangját hallottam:

- Palikám, itt vagyok!

- Szervusz - mondottam, kezet fogtam vele, keményen megszorítottam a kezét, és azután a tenyerébe nyomtam kis levelemet.

- Köszönöm - mondta halkan, és kiment a konyha felé.

Hatalmas étvággyal ozsonnáztam, sietve nekiültem a leckéimnek, és azután ismét a festékeimet vettem elő. Sári riasztott fel elfoglaltságomból, vacsorázni hívott. Az ajtóban állva várt, letettem az ecsetet és indultam. A sötét hálószobán és szalonon kellett keresztülmennünk. Mikor becsuktam az ajtót magunk megett, egyszer csak hozzám simult. Alig hallhatóan suttogta:

- Hát csókolj meg, Palikám.

És már az ajkamon éreztem a száját. Mohón és szűzies szemérmetlenséggel csókolt. Forrók voltak az ajkai és nedvesek. Átölelte a derekamat, és egész testével hozzám tapadt. Most elöntött a meleg. Éreztem, hogy a hajának milyen erős és jó illata van. Fehér arca a félhomályban rendkívül finomnak és bájosnak tetszett. Visszacsókoltam. Háromszor, ötször, tízszer. A húgom zavart meg bennünket, aki már kereste Sárit. A lépéseit hallottuk, és elébe mentünk. Semmit se látott.

A vacsoránál keveset ettem. Azon törtem a fejem, hogyan ejthetném módját, hogy még ma csókolózhassam Sárival. Többször feléje tekintettem. Csillogó szemekkel, szelíden s egyszersmind valami komoly biztonsággal nézett rám.

Mikor az asztaltól felkeltem, a szememmel intettem neki, hogy jöjjön be hozzám. Csakugyan pár perc múlva megjelent. Felszólított, hogy csak fessek tovább, ő nézni fogja, így kevésbé lesz feltűnő. Festettem, ő pedig a tarkómat simogatta. Hallottam szakadozott, hangos lélegzését. Időnként lehajolt és megcsókolta az arcomat vagy a nyakamat. Tovább festettem, de a fejem tüzelt, és valami gyötrelmes és mégis édes nyugtalanság árasztotta el a tagjaimat.

- Hogyan, gondoltam magamban, szerelmes lennék ebbe a lányba? De hisz ez lehetetlen. Hiszen nem tetszik nekem. Az igazi szerelem bizonyára az, amelynél az ember a nő első megpillantására már érzi, hogy imádja, és meg tudna érte halni vagy bárhová utána menni!... De minél többször nézegettem az arcát, annál szebbnek és kedvesebbnek tűnt fel. Időnként felkeltem a rajztábla mellől, és megölelgettem a lányt. Omlatagon simulva tapadt hozzám. Rájöttem ily módon arra is, hogy tulajdonképp nem is sovány. Amikor pedig lehajolt, hogy cipője zsinórját megkösse, finom és lendületes vonalakat láttam. Vonzalmam iránta úgyszólván percről percre növekedett. Szűzies, önzetlen és bájosan szemérmetlen szerelme ellenállhatlan biztonsággal szerelmet keltett bennem.

Tíz óra tájban apám, mint rendesen, végigjárt a szobákon és kiadta a jelszót:

- Lefeküdni. - Azután megállt és mosolyogva nézett bennünket.

- No lám, kezd már a Sári szelídülni - mondta jóságosan, és továbbment.

Sári lesütötte a szemeit, és még a nyaka is elpirult.

A lányok hamarosan visszavonultak a szobájukba. Az volt a rend, hogy arra az időre, míg ők és mi vetkőztünk, a közbeeső ajtót becsukták. Csak később, amikor apám még egyszer szemlét tartott a szobákon, és eloltogatta a lámpákat, nyitotta keresztül. A lányok szobája után a szalon következett, azután az ebédlő, azután apám dolgozószobája, ahol az ágya is volt, végül Mariska néni szobája, a régi nagy hálószoba.

Ezen az estén én bizony sehogyse tudtam elaludni. Nem tudtam, mi lel. Forgolódtam jobbra-balra, majd számolni próbáltam magamban. Hiába volt. Ezernél abbahagytam, és Sárira kezdtem gondolni. Gondolatban végigcsókoltam az arcát, nyakát, szemeit és ajkát. Öcséim már rég aludtak. Húgom mély lélegzését is jól hallottam. A nagytemplom órája is elütötte a féltizenegyet, a tizenegyet, a féltizenkettőt, a tizenkettőt, én pedig éberebb voltam, mint amikor lefeküdtem.

Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy lassan felülök az ágyban, és óvatosan, zajtalanul harisnyát húzok.

Azután csendesen, lélegzetvisszafojtva elindultam a lányok szobája felé. Az ajtóban megálltam és hallgatóztam. Sári ágya felől nem hallottam lélegzést. Csendesen arrafelé suttogtam:

- Sári! Alszol?

Rögtön választ kaptam:

- Nem.

Pár pillanat múlva már az ágya szélén ültem:

- Én se tudok aludni.

A két forró kezével megfogta a kezeimet, és hevesen megszorította.

- Édes Palikám!

Lehajoltam hozzá, és csókolni kezdtem a száját. Ő átölelt mind a két karjával, és szinte kétségbeesett erővel szorított magához. Az arca olyan forró volt, hogy szinte sütött. Mohó és édes csókolózásba merültünk. Körülöttünk a koromsötétben az alvók mélyeket sóhajtottak, a másik felükre fordultak, s mi ilyenkor mindannyiszor félelemben rezzentünk össze. Azután, mikor meggyőződtünk, hogy nem fenyeget a felfedeztetés veszélye, újra annál telhetetlenebb mohósággal folytattuk a csókolózást. Mindkettőnknek egészen új, ismeretlen volt ez az élvezet. Egy rövid óra alatt hatalmas haladást tettünk a csók művészetében.

Egyszer csak észrevettem, hogy nagyon fázom. A kályha már teljesen kihűlt. Künn fagyos téli éjszaka volt, s a szoba mind hidegebb és hidegebb lett. Reszkettem. Sári észrevette. Fölemelte a paplant, és félig betakart. Hozzásimultam, de a helyzet kényelmetlen volt. Az a veszély fenyegetett, hogy az ágyát teljesen kihűtjük. Lefeküdtem mellé a párnára, a derekam is a paplan alatt volt, s csak a lábaim lógtak ki kényszeredetten.

- Nagyon fázom - súgtam Sárinak, és forrón megcsókoltam.

- Menj az ágyadba, Palikám.

- Nem, egy kicsit idefekszem melléd.

- Azt nem szabad.

- Engedd, csak egy percre, édes Sári!

- Ó istenem, jöjj hát.

Szorosan melléfeküdtem, és reánk borult a paplan áldott melegsége.

Boldog és néma ölelkezésben feküdtünk így pár percig, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó. Nem mertem megmozdulni, de úgy éreztem, mintha megfagyott volna bennem a vér. Sári sem mozdult. Mariska néni azonban, aki jónak látta ezt az éjszakai szemlét rendezni, odajött az ágyhoz és megállt. Annyi tapintat és ész volt ebben a derék asszonyban, hogy egy hangot se szólt. Rögtön eszébe jutott, hogy meg kell kímélnie a lányát attól, hogy akár az öcsém, akár a húgom megtudjon valamit. Csak állt csendben, komoly arccal. Én szégyenkezve bújtam ki az ágyból, és visszamentem a fiúszobába. Hallgatóztam. Mariska néni suttogva megszólalt.

- Húzz harisnyát és jöjj velem, nálam fogsz aludni.

Mozgolódás hallatszott. Sári öltözött, és mindketten, anélkül, hogy felébresztettek volna valakit, kimentek.

Én persze reggelig nem tudtam aludni. Azt az esetet latolgattam, mit mondok, ha apám vagy Mariska néni elővesznek reggel. Hamarosan megállapodtam, hogy tudom kötelességemet, és Sárit feleségül fogom venni, csupán az okozott gondot, hogy milyen szavakkal mondjam ezt el, hogy ki ne nevessenek. Egészen világos lett, már öltözni kellett, és még mindig nem volt kész a szövegezés.

A reggelinél találkoztam Sárival és Mariska nénivel. Mariska néni egy szót se szólt, és úgy tett, mintha ott se lettem volna a szobában. Nagyon fájt nekem ez a viselkedés, tehát mikor a kamrába kiment, utánamentem. Ott a befőttesüvegek, eceteshordók, füstölt sonkák és szalonnák közt, elakadó hangon mondtam el a mondókámat.

- Kérem, Mariska néni, ne tessék haragudni a Sárira, én vagyok mindennek az oka, de csak azért tettem, mert szeretem őt, és feleségül is fogom venni!

Mariska néni elnevette magát és így felelt:

- Fiam, ilyesmin ne törd az eszedet, tanulj, az a te dolgod, majd ha kész ember leszel és szeretni fogod a Sárit, elveheted, de addig nem kell erről beszélni.

Mikor hazaérkeztem, láttam, hogy ott van Gizella néni is, és csomagolnak Sárinak. A húgom mondta meg a készülődés okát. Sárit beviszik az intézetbe, bennlakó lesz ezentúl. Még aznap be is költözött. A húgom sírt, panaszkodott, de Mariska néni csak annyit mondott neki, hogy az intézetből üzentek, azt kívánják, hogy Sári ezentúl benn lakjék, mert különben elbukhatnék a vizsgán.

Azontúl csak kéthetenként, vasárnap járt ki Sári, de nem hozzánk jött, hanem Gizelláékhoz. Ilyenkor a húgom és Mariska néni ott ebédeltek, de engem soha nem hívtak. Nagyon bosszankodtam ezen, tehát ki akartam játszani Mariska néni politikáját, és amikor a képezdések templomba mentek, kilestem őket, hogy lássam Sárit, és ő is lásson engem. Ez sikerült is, de ő nem nézett rám, és csak a mély elpirulás jelezte, hogy észrevette. Párszor még próbát tettem. Mindannyiszor hasonlóan jártam. Világos volt előttem, hogy csak anyja szigorú parancsának engedelmeskedik, mégis igen csúnyának találtam a dolgot. Úgy kombináltam, hogy ha szeretett engem, akkor becstelenség ily módon járni el velem szemben. Ha pedig nem szeretett, akkor becstelenség volt, hogy csókolózott velem, ölelt és hozzám simult. Beszüntettem tehát a találkozásokat. A művészet örömei teljesen megvigasztaltak, és hamar elfeledtem őt. De Mariska nénire még máig is haragszom, és ha néha hazalátogatok, azt mondom magamban:

- A fene egye meg magát, miért jött be akkor a szobába, nem tudott békével feküdni az ágyában!



- Nos hát ennyi, ami erre az esetre vonatkozik - szólt Pál, és gyöngéden becézve becsukta a könyvet.

Nagyon megdicsértem őt, hogy milyen jól ír, és buzdítottam, hogy folytassa tovább is a naplóírást. Azután előálltam a kérdéssel, amely természetes következménye volt kíváncsiságomnak.

- Mi lett Sárival?

- Sári még lány szegény - mondta Pál valami hamis részvéttel -, úgy látszik, vénlány marad. Az anyja azt híreszteli, hogy nagyon válogatós. Igaz-e, nem-e, nem tudom. Hogy voltak udvarlói, az bizonyos, de valamennyi hamar elmaradt mellőle. A szájának már megvan az a keserves lefelé görbülése, ami a rosszmájú és irigy vén lányokat jellemzi. Az arcbőrén, különösen a szeme körül, sok finom ránc van. Ha néha találkozunk, még most is tartózkodó, vad velem szemben. Úgy látszik, az anyai tilalom évtizedekig megtartja nála az erejét. Azt hiszem, ha Mariska néni biztatná, hogy legyen közvetlenebb, kedvesebb velem, akkor se tudná megtenni. Talán vádol magában, hogy megrontottam az életét. Talán hibás is vagyok benne. Talán várta, hogy feleségül fogom venni. Talán akkor éjjel rémült meg a szerelemtől egész életére, és ez volt az oka, hogy később nem tudott az udvarlóival megfelelő módon viselkedni, és elriasztotta magától valamennyit!...

Mosolyogtam magamban Pálon, hogy ilyen részletesen kikombinálta magának ezeket az eshetőségeket. Ezzel bizonyította szerintem, hogy még mindig érdekli őt e ráncos arcú, vénülő lány, de nem szóltam semmit.

Elbúcsúztunk. Az utcán még fölálltam az ablak lépcsőjére, és benéztem a függöny mögött: Pál újra elmélyedt a "Souvenir" c. könyvének megmunkálásában. Élvezettel, a száját csücsörítve rótta a sorokat. Egy darabig még irigykedve szemléltem őt. Azt kívántam magamnak, bárcsak ilyen őszinte örömmel, lelkesedéssel és odaadással tudnék írni. Később az utcákon hazafelé bandukolva beláttam, hogy ez a kívánság jogtalan és helytelen