Vogul regék

A Föld születése

Hol volt, hol nem volt, végtelen nagy tengervíz közepén volt egy házikó, abban éldegélt Öreganyó meg Öregapó. Hajlékuk körül mindenütt víz, víz, víz… A csillagok kristályszilánkokként hintáztak a habokon. A hegy-nagy hullámokon ott ringott a Nap, a Hold s az a kicsi házikó. Öreganyó meg Öregapó már majd megsiketült a nagy vízzúgástól. Egy napon ismeretlen neszre lettek figyelmesek. Kipillantottak a kunyhóból. Íme, az égről vasból való búvármadár ereszkedett alá.

Hetet körözött – s leszállott a hullámokra. Megigazgatta a tollait, s a vízbe merült. Soká volt-e a víz alatt? Keveset volt-e? Ki tudja? Végül is fölbukkant. Nincs a csőrében semmi. Másodszor is alámerült. Megint fölbukkant. Csőrével levegő után kapkodott. Alámerült harmadszor, s fölhozott akkor egy morzsányi földet. Ledobta a küszöbre, kitárta vasszárnyait, és fölrepült. Hétszer ismételte meg a ház fölött a Nap örökegy útját, azután beleolvadt az ég páráiba.

Harmadnapon Öregapó kipillantott az ajtón. Lát a küszöb előtt egy talpalatnyi földet. Hetednap megint kipillantott: a föld már egy járásnyi volt. Becsapta az ajtót, és ámuldozva kezdte mondani :Öreganyónak a csodát, a Föld születését. Jó sokáig mesélhette, mert amikor mesélés után kimentek a házból, a tengernek már nem volt se híre, se hamva.

– Hová lett vajon? – kérdezhetnétek.

– A föld nyelte el…

Mitől lett a holló fekete?

Nappal járod, éjjel járod,

soha végét nem találod.

Mi az?

(A Föld)

Vége lett-e a mesének? Ugyan már, hogy lett volna vége! A mesének soha nem lehet vége, mint az életnek sem. Halljátok hát a folytatását!

Öregapónak volt egy fehér hollója. - Hallod-e, holló, röpüld körül a Földet! Figyeld meg, mekkorára nőtt-mondja a madárnak.

A fehér holló elröpült. Három álló napig nem volt se híre, se hamva. Akkor aztán hazatért. Három nap alatt kerülte meg a Földet. Hát ilyen nagyra nőtt!

Éltek, éldegéltek. Egy napon megint azt mondja az öreg:

- Eredj, holló,kerüld meg a Földet!

Elröpült a holló, öt nap múlva tért vissza.

-Hallod-e, kedves gazdám, amíg röpültem, egyre csak a világot figyeltem. Nagy lett ám a Föld! A Nappal együtt forog az idő. Derűs nap után borús este jön. Fekete éjszaka után rózsaszínű hajnal...

Telt-múlt az idő. Mondja az öreg a madarának:
- Eredj, holló, figyeld csak meg: nőtt-e azóta is a Föld!
Elszállt a madár. Sokat röpült? Keveset röpült?...Hetednapra visszatért.
- Bizony nagy lett a mi Földünk. Hét nap alatt alig tudtam megkerülni-mondja rekedten.
- Hát te mitől feketedtél meg?
- Mind csak röpültem, alig ehettem, attól.
- Nem hiszek neked. Te valami rosszat tettél!
- Ugyan már, mit tehettem volna? Mondom, az éhségtől lettem ilyen fekete.
- Ej, hazudsz, holló! Ne csapj be engem, öreget. Látom, amit látok.
- Jaj, bevallom, nagyot vétettem! Halott embert találtam, ettem a húsából, attól lettem fekete.
- Teringettét, te madár, most már aztán eriggy innét! Embert ettél, mikor annyi más eledel van a világon? No, mától kezdve soha többé nem ehetsz mást, csak dögöt! Az ember élő szarvast vág, te pedig örülhetsz, ha a hóra hullott vércseppeket csipegetheted...

Azóta nem is hisz ember a hollónak, de még a többi jómadárban sem bízik. Inkább maga röpüli körül a Földet, hogy megfigyelje annak titkait.

A Világügyelő Férfiú

Mikor lesz fa a fából? Mikor lesz emberből ember?

(Amikor a fa gyümölcsöt hoz, amikor az ember-látni kezd.)

Eltűnt a holló a messzi magasban Magára maradt a két öreg. Gyönge volt már a szemük, nézelődtek mégis a világban. Gyönyörködtek benne, tetszett nekik. Örültek, amiért van szemük a látásra.

Nagyot néz Öregapó: zöld fa nött a házuk előtt. Gyantás fenyő, zsenge tűlevelekkel. Kitépte a fát gyökerestül, s éles kőkéssel gyalulni kezdte. Lesiklott a penge a gyökérről, egyenest a kezébe szaladt. Vörös vérpatakocska csurrant a nyomán.

-Minek bántottad azt a szegény kis fát? - zsörtölődött Öreganyó.- Ejnye, hitványa! No, mutasd a kezed!

Ráhajolt a sebre, kiszívta a vért. Ezt mondja:

- Máskor nézd meg, mit teszel a késeddel. Ezt a szegény kis fát pedig rögtön ültetsd vissza a helyére! Hadd nőjön magasra, teremjen duzzadó tobozokat. A halandó emberek majd megörülnek néki.

- Aztán mi legyen a neve ennek a fának?

- Cirbolya...

Hajnalban arra ébred Öregapó, hogy eltűnt a felesége. Indul, hogy megkeresse. Meglát a ház mellett egy nyírkéregből való kis sátrat, amolyan vogul csumot. Bekukucskál, hát ott ül az asszony. Piros arcú kisfiút ringat a nyírfa bölcsőben. -Mit leskelődsz? Törődj a magad dolgával!-zsémbeskedik Öreganyó.

Hét nap múlva hazament a kisfiúval.

- Fának ága van, embernek neve van. Milyen nevet adjunk a mi fiunknak?

- A hollón kívül még senki sem figyelte meg a mi világunkat. A világot pedig figyelni kell, ismerni kell - vélte Öreganyó. - Nevezzük őt Mir-Szuszne-humnak: Világügyelőnek. Figyelje a világot, járja be annak minden zugát.

- Hogy aztán a végén ő is megfeketedjék?

- Nem madár ő, hanem ember. Néki lelke is lesz, mindenre ügyelő szeme is lesz. Nincs oly fekete piszok, mely eltakarhatná előle a világosságot, az élet szépségét és gazdagságát.

- Jó, hát hadd legyen Világügyelő- adta be derekát Öregapó. -De ne csak lásson, hanem gondolkodjék is a látottakon!

- Elmúlik majd a mesék világa, beköszönt az emberi világ nemsokára-jövendöli az öregasszony-, amikor majd, mint a Világügyelő, az emberek ügyelnek a Földre, gyönyörködnek térségeiben, gondolkodnak múltjáról, jelenéről, jövendőjéről...

Az út

Hosszú gyeplőn fut a ló...(Pamutgombolyag) Ujjadra, ha tekered, Mindig tovább tekereg... (Az út)

Soká nődögélt Világügyelő? Vagy nem soká?...Végül is jókorára nőtt, akár egy sudár fa. Tekintete a távolba figyel. -Meg akarod-e mérni szemeddel a Földet?- kérdi anyó.- Ha akarsz, eredj. Valakinek a Földre is ügyelni kell.

  Felült Világügyelő a tarka tomporú paripára. Egy erdei tisztáson akadt rá, maga mosta, maga csutakolta fényesre. És akkor a nemes állat homlokán fölragyogott a fehér folt. Mintha a hold ezüstje, mintha a nap aranya világolna.
  Mélyen meghajol legény fia előtt az öregasszony. Komoly szavakat szól, és mamut, karvaly meg csuka bőrét teszi a tarisznyájába. És egy cseréptányért.
  -Messzi útra mégy-e? Vagy közeli útra?...Hazajövet hozd vissza nékem mindezeket. Ha bajba kerülsz, gondolj rám. Ha boldog leszel, ne feledkezzél meg azokról, akik néked jót cselekedtek.
 „Minek ez a sok tanács?- türelmetlenkedik Világügyelő -Tán majd egész utamon az ő tanácsaira gondoljak?”
  Röpül a paripa. Amerre nyaka fordul, maga is arra fordul. Röpül a ló a földön és a futó felhők között. Örül Világügyelő a messzeségnek, a simogató szélnek, a zsendülő életnek. Azt hiszi, a világmindig ilyen szép lesz és vidám.
  -Jó ám utazni-szólal meg emberi hangon a ló-, szemünk nemcsak nézi, hanem figyeli is a világot. Elménk nemcsak töprenkedik, hanem fut is a jövőbe, és felfogja a valóságot. Szívünk hatalmas szárnyakon száll, s boldogan lebeg a magasságokban…
  Csakhogy az utast baleset is érheti, kalandokba is keveredhet. Hallod-e, te földi halandó, aki hosszú vándorutad járod, meg tudod-e fejteni az élet találós kérdéseit? Mert ha ismeri az utas az élet titkait, csak akkor tudja kiszabadítani magát az út veszedelmeiből.

Juvan Sesztalov – Bede Anna fordítása

Forrás: Medveünnep közeledik - Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó,Budapest,1986.