Tompa Mihály
szerző: Kuncz Aladár
Irodalmunknak az a korszaka, amelyben Tompa Mihály fellépett, délszínes fénnyel elöntve tűnik fel emlékezetünk távlatán. Nincsen itten árnyék, sikertelen pálya, meddő küzdés, a magyar lélek dúsan ontja termését.
Friss, tavaszi nedv lüktet a szellemi és művészi élet ütőereiben, a jövő nagyszerű reményekkel kecsegtet. Az előtérben, a nemzet álmainak a világszabadság eszményének boldog látnoka és utolérhetetlen énekese, Petőfi Sándor áll. Élete annyira összhang, annyira zavartalan, legyőzhetetlen érvényesülés, hogy még halála sem más, mint eszméinek megdicsőülése, mintha az istenek szálltak volna le érte, hogy a sír megkerülésével a halhatatlanságba vigyék. Elődje, Vörösmarty Mihály, nagy irodalmi harcok után, dicsőséges pálya alkonyulatán, fáradt ihletét oly hangokkal szólaltatja meg a Vén cigányban, amelyen a természet legelemibb kitöréseire emlékeztetnek. Arany János Toldijával új utat nyit a magyar költészetnek s a fejlődés elé ezernyi új lehetőséget tár. Jókai megragyogtatta már aranyhímes képzeletét... Népünk Végzete jóakaró éberséggel vigyáz sorunkra és soha nem látott bőkezűséggel, soha nem látott számban küldi útjukra a magyar eszme hivatott képviselőit.
A hitnek, lelkesültségnek és lendületnek e ragyogó színpadán csak egy alakra esik a szomorúságnak, a félrevonultságnak árnyéka. Tompa nem örvend az örvendezőkkel, s nem hisz a hívőkkel. A szabadságharcnak s a feltörekvő, álomszövő demokráciának drámai gyorsasággal lepergő jeleneteit közömbösnek látszó szótlansággal, részvétlenséggel nézi. Lelkének sajátos összetétele idegen ettől a világtól. A halk hárfahangok, melyekben mélabúja megszólal, elvesznek a lelkesültség kürtös szólamai közepette. Ő azonban nem törődik ezzel. Nyugodtan várja megteljesülésének idejét és rejtve marad az árnyékban, amelyet az elkövetkezendő szomorú napok reá előre vetnek. Társtalan, magános lélekkel született s egy olyan sajátságos képzelettel, amelyhez hasonlót sem az előző, sem a korabeli magyar irodalomban nem találunk. Művészi szemléletének látományos, elevenítő ereje, különösen, ha a természet életének titokzatos fátyolát lebbenti fel, emlékeztet az éjszakai képzelet bensőséges és meglepő fordulatokban gazdag vízióira. Mezők, erdők, kertek hallgatag élete kedves neki, mikor a hold ezüstfátyla alatt egy számunkra érthetetlen világ bontakoztatja ki életét. Ott, ahol bennünket csupán homályos, elringató hangulat fog el, feszülten dolgozó érzékei csodálatos világot látnak: illatzászlók lengenek a légben, a sápadozó rózsák megremegnek, a liliomok a hold hívogató tekintetére kéjesen mosolyognak, a jázminok a szellő játékos simogatása alatt szerelmesen hajolnak össze. Egy igazi élet, a nagy élet mozdul itt meg. Fojtó, szótalan tragédiák játszódnak le egy pillanat alatt, beszédes a csend, viharos a látszólagos mozdulatlanság s a könyörtelen küzdelem az életért, a boldogulásért, nem szűnik egy percre sem. Egy jelképes világ tárul szemünk elé, amelyben folyton-folyvást érezzük a sóvárgást az élet, a szabad mozgás után s ahol mégis minden megkötött, mintha az elátkozottság bűvölete kötne mindent, mintha megélt, rendeltetésüket betöltött sorsok meredeznének előttünk, mint elmúlt életüknek zengő sírkövei... Tompa érzi a természetnek némaságra ítélt, beszélni vágyó közlékenységét. Izzó képzelete feloldja a megfagyott jelképekben eltemetett sorsokat, életeket és csodálatos történetekben írja meg a virágok, állatok, romok hősi epikáját.
Túl érzékeny képzeletének önkéntelenül kínálkozik anyagul a természet elzárkózó, szemérmes életmegnyilvánulása. Nem felejti, nem énjét kitágítani és megsokszorozni a célja, nem akarja az egyéni keretből kitörő életét panteisztikus összeolvadásban a természet nagy áramaiban megfüröszteni, mint Wordsworth, hanem az emberi sorsokat, az emberi erkölcs tanulságait viszi bele a természet világába. Finom érzékkel látja meg a vegetatív élet megnyilatkozásaiban emberi érzéseknek, mozdulatoknak találkozó hasonlóságait, egészen különös leheletszerű átvitelekben. Van Heinenak egy verse, amelyben a vízi liliom álmodozva néz fel az égre, de mindjárt szemérmesen süti le fejét, mert szeme a hold szerelemre sóvárgó tekintetével találkozik. Hiába hajtja azonban le fejét a szűzi virág, a víz tükre elébe tárja tolakodó lovagjának halovány ábrázatát... Íme egy mozzanat, egy egészen finom, szinte észrevehetetlen jelkép a tóparti holdas éjszakából, amelybe a költő eszményítő emberiséget visz bele. Ilyen természetű Tompa képzelete is. Minden alkotása csupa áttetszőség, fénynek és illatnak lengeteg szövete. Beszél a féltékeny fénysziromról, amely a széllel együtt üldözi hűtlen szerelmesét, a parlagi rózsát. Útközben eljutnak a tengerhez, amelyen a kis virág nem tud átkelni. Felkerekedik erre a szél, s nagy felhőt tornyosít a tenger felé, melynek vízre eső árnyékán a fényszirom átkelhet szárazon. Ezzel a szinte górcsöves elképzeléssel szerkeszti meg a vitorlás-csiga regéjét is, e kis állatét, amely evező és vitorlázó bambóival hajóként hasítja a tengert s ha vészt lát, összehúzza evezőit és vitorláit s mint egy tenger alatt járó hajó lebukik a víz alá. A történetben, amellyel Tompa a csigának a partok előtt való céltalan kószálását magyarázza, nemcsak egy ezüstös szövésű, ábrándos szerelmi válság húzódik meg, hanem benne foglaltatik a természettől tanuló ember egész életének szimbóluma is...
Tompának művészi képzelete a természet szemléletén, a természettől nyújtott finom anyag feldolgozásán fejlődött ki. Ennek a belső lelki ténynek döntő befolyása van nemcsak élete folyására, hanem alkotó módjára és életfelfogására is. A természet gyöngéd, jelképes beszédéhez szokott lelke visszariad az emberi társadalom nyüzsgő piacától. Itt hamar kiütközik az önző érdek és az ösztönöknek kíméletlen játékát csak durva, kezdetleges álarc fedi. Tompa alig tölt egy pár esztendőt Pesten a szabadságharc előtt. A sok emberrel való érintkezés, a törtetés nem kenyere. Lelke olyan mint a mimóza, csakhogy e virággal ellentétben, érzékenysége korával folyton nő. Petőfivel való barátsága nem sokáig tart. Sok mindenben eltérnek nézeteik s amíg Petőfi a baráti érzelmekben túlságosan zsarnokoskodó, Tompa viszont a legkisebb összezördülést is sokáig visszhangoztatja bensejében. Annak, hogy Tompa nem hajlandó csak az Életképek számára írni - ami összetűzésüknek kiinduló pontja volt - mélyebben fekvő okai voltak, semmint maguk gondolták volna. Tompa eszményi költő, maga írja húszéves korában Szemere Miklóshoz: "Szép lehet ugyan a föld kebelébe vagy a tenger mélyére leszállni, hol az arany és gyöngy terem, de tán nem kevésbé szép egy magas hegy tetejéről vagy éppen a léghajóból széttekinteni. Egy fenséges légi utazásra örömmel eltökélném magam, ha tudnám is, hogy Ikarus sorsára jutok, azaz feláldoznám agyam azon hártyácskáját szívesen, melynek átrepedése észvesztést eszközöl, csak néhány évig teremthetnék magas, magas, műveket, de magasat, mondom, minőt a világköltészet nem mutathat." Tompának ez a vágyakozása a tisztultabb, a fennköltebb költészet után, egész életében megmarad. Nem híve, legalább is lelke legmélyén nem híve, a Petőfi-féle forradalomnak, mely költészetünknek Berzsenyitől kiindult fejlődési vonalát egyszerre elvágta. A szónak, a nyelv zenéjének éppúgy barátja, mint Berzsenyi vagy Vörösmarty s ha korának kísértő és parancsoló szuggesztiója ellen tudott volna teljes erővel küzdeni, a magyar költői nyelvet soha nem hallott finom árnyalatokban és változatokban tudta volna megszólaltatni. De engedményeket tett jobbra is, balra is. Nehéz is lett volna a forradalom utáni korszak erélyes tollú, nagy elméjű kritikusának, Gyulai Pálnak ellenállni. Gyulai pedig a belformát, a kompozíciót, a jellemzést sürgette, amelyekben Tompa meglehetősen gyönge volt. Verseinek kompozíciója egészen sajátos, nem az állati test arányos, zárt és célszerű alkatát követte, hanem kedvelt növényeit utánozta, melyeknél az ágak szeszélyes kanyarulatait, a lombozat aránytalan elhelyezkedését semmiféle látszólagos törvény nem köti. Innen magyarázható, hogy Tompa a hivatalos irodalmi élettel, Gyulaival és az akadémiával sohasem állott jó lábon. Álnév alatt írt verseit Gyulai a fűzfapoéták művei között említette s mikor 1855-ben, a Szépirodalmi Szemlében, részletesebben ír Tompa újabb verseiről, szerkezeti hibáit oly élesen veti szemére, hogy Tompa tíz éven át megszakítja vele a levélbeli érintkezést. Hasonlóan megneheztel az Akadémiára is, hol 1859-ben Toldy Ferenc felolvassa Kazinczy-ódáját és szerinte oly rosszul, mintha szándékosan akarta volna tönkre tenni a hatást...
Mindezek a neheztelések visszavezethetők Tompa alaptermészetére s egyszersmind érthetővé teszik, hogy miért került ő többi nagy költőink mellett bizonyos mértékig háttérbe. Tompa az egyetlen közöttük, kinek nem egy remekműve még ma is ismeretlen olvasóközönségünk előtt.
Tompa nem is várt hivatalos méltánylást, országos sikert. Megkísérlette ugyan Gyulai útmutatásai szerint elbeszélőkölteményeiben, balladáiban a belforma követelményeinek jobban megfelelni, de valóban remeket csak akkor alkotott, ha képzeletének természetes útját követte s ha a zenélő-szavak szeretetét s mélabús kedélyének hullámzását semmiféle esztétikai törvény kedvéért nem adta fel.
Az elnyomatás szomorú napjait hanvai paplakában töltötte. Országunknak leigázása lelkében valóságos, folyton jelenlévő fájdalommá nőtt. Ha egy érzés erőt vett rajta, akkor az egész világot csak ennek szemüvegén keresztül tudta nézni. A visszatérő gólya önkéntelenül felveti benne a szomorú gondolatot, hogy ennek két hazája van, nekünk pedig egy volt, s az is elveszett. Minden hang, minden jelenség szemében fájdalmát jelképezi, épp azért, mert érzésein nem tud uralkodni. Ehhez a belső szemponthoz még egy külső is járult, amely Tompát hazafias érzelme allegorikus megéneklésére késztette s ez a rémuralom cenzúrája volt. Nyíltan beszélni, nyíltan sírni nem volt szabad, az egész ország olyan volt, mint nagy rabház, hol a foglyok csak jelbeszéddel érintkezhettek egymással. Tompát különben is figyelemmel kísérte a kormány, mint a Népbarát egykori munkatársát, mint a szabadságharc papját s mint a Madár fiainak szerzőjét, amely költemény a Szilágyi-féle Emléklapokban jelent meg. Több ízben a kassai haditörvényszék elé idézték, irományait, regéinek kéziratát lefoglalták s egyszer 1852-ben néhány hétre be is csukták. 1853-ban ugyan felmentették, de azért még több éven át felügyelet alatt volt s lakhelyét nem volt szabad elhagynia... Mindezek az intézkedések természetesen nem gátolták meg abban, hogy úgyszólván minden sorával, amelyet e korszakban írt, ne az elvesztett hazát gyászolja...
Később, évek múltán, felengedett az elnyomatás szigora, az ország előtt megcsillogott a szebb jövő reménye, de Tompa lelke örökre eljegyezve maradt a fájdalommal. Az országos gyászt felváltotta két, egymásután elvesztett gyermeke miatt érzett keserve. Élete utolsó éveiben nem egyéb már, mint tiszta fájdalom. Napjainak minden óráját felveri a nyugtalanság, a testi és lelki kín s a halál gondolata egy percre se tágít mellőle. Ily hangulatban írja legmegrázóbb szomorúsággal telített költeményeit. Nem heves kifakadások, nem kesergő panaszok ezek, hanem egészen halkszavú, megdöbbentő sirámok egy az életnek a haláltól elválasztó mesgyéjét átlépő embernek ajkáról "Bár még..." c. verséről Arany megjegyzi, hogy "pár szakasza olyan mélység felett lebeg, hol féltjük az embert, állítson a költő keresztet az ily örvény felé s óvakodjék ott járni..."
Az örvény, amelyre Arany gondol, talán az egyéni életet meghatározó idő és körülmények érzésének az az ingadozása, mely a Bár még... egyes helyein, mint irodalmunkban egészen új hangulat, először Tompánál jelenik meg. Az ösztönök színtere, a valóságos világ, mint valami óriási fátyol, meginog előtte s az emberi elme kisegítő összegezései: múlt, jelen és jövő egybe folynak:
Hátam megől a már régen leélt gonosz,
Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz,
Előttem a jövő gyanús ködben lebeg,
Tán meg se érem, - és már benne szenvedek.
Bizonytalan, játékos délibáb az élet, amely kikötésünk, partraszállásunk biztos horgonyait torzítva tükrözi vissza:
Sötét gyászos jelek! rosz órám közelít,
Mely a hűség s a hit oltári képeit,
Miket lelkem szeret, miket hő ajkam áld,
Fővel forgatja le, csalárd tükör gyanánt.
Tompa nem fogadta meg Arany tanácsát, nem óvakodott az örvénytől. A megsemmisülés, a halálos zsibbadás, a világ szava, lélegzete elállásának hangulata évekig kísérti, s képzeletben ezerszer megvívja az utolsó tusát, míg végre a halál igazán eljön érte... Testi gyötrelmeinek véget vetett a várva várt halál, de lelki szenvedéseinek el nem évülő, örök emléket emelt költeményeiben.