Március (Gárdonyi Géza)
szerző: Gárdonyi Géza
Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztam én is a télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? hol vannak madaraid? mit csinál most a fecskénk? és mit csinál most a gólyánk?
A virágok akkor a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról. A gólyánk a Nílus partján állott és hazagondolt. A fecskénk pedig ott ült az arabus fákon és szintén hazagondolt.
Mert a gólyának is, fecskének is ez a hazája. Csak itt rak fészket mind a kettő: a gólya a Fodorék házán, a fecske meg szanaszét a jól megválasztott ereszek alatt.
Azóta már úton is vannak. Valahol a tenger fölött száll felénk egy nagy fehér felhő. Azok a gólyáink. És száll egy nagy fekete felhő. Azok a fecskéink.
A napnak már nemcsak világossága van, hanem melege is. A muzsikus cigányaink délben már mind künn heverésznek az udvaron. Gyékényeken heverésznek. Sütkéreznek. A nap felé az arcukat fordítják, mert azon lehet legjobban érezni, hogy meleg van. És beszélgetnek:
- Te Marci - mondja a ragyás bőgős a prímásnak -, ha egyszer a püspöknek eszébe jutna, hogy cigányebédet főzetne...
És elmondják, miket ebédelnének a püspöknél.
A Keresztes gyerek tegnap délután már mezítláb jött az iskolába. Az ablakból néztem. A nagy szürke vászontarisznya ide-oda lötyögött rajta, amint végignyargalt a falun. Az arca piros volt. A szeme ragyogott. Az iskola előtt sima, agyagos föld van. Itt felugrott kétszer a levegőbe és nyerített, mint a kiscsikó.
Ma délután valamennyi gyerek mind mezítláb jött az iskolába. Az arcukon valami ünnepies derültség. Csak az uraság fia, a szöszkefejű Dezső, az volt egymaga szomorú. Szelíd irigységgel nézte a meztelen lábakat. Szegény Dezső, neki nem szabad mezítláb járnia sohasem.
A szentek írása siralomvölgynek mondja a Földet. Nem ismerem azt a vidéket, ahol az írószentek éltek, s nem tudom: van-e ott március? A mi földünkön is van olykor siralom, de több az örömünk. Nincsen se pénzünk, se posztónk; náddal födjük a házunkat és cseréptányér van az asztalunkon, de azért, amint végigmegyek a falun, látom, hogy mindenki vidám.
Nem az a vidámság pedig ez, amelynek nevetése van. Csak afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, mikor a nap rásüt. Az embereink komolyak és mélázók, mint az erdő fái. Az erdő fáinak egyik oldala árnyékos marad a fényben is, de azért a másik érzi a napsugár gyönyörűségét.
De mintha nemcsak az emberek volnának derültebbek. Vidám minden. A téli hótól átnedvesedett háztetőknek és sövényeknek mintha öröm volna a napon való szárítkozás. A kutyák játszanak. A récék, ludak, tyúkok a gyepen hangosabbak. Még a plébánosnak nagy "kokén-kakasa" is vidámabban kukorikol amint látom. Az udvaron heverő kerékre ugrik, kettőt csap a szárnyával, és kukorikolása közben rákacsint egy kendermagos bóbitás jércére.
Kisétálgatok a házsorból: a mezőre. A férfiemberek ott vannak most szanaszét a dűlőkön. Minden táblán egy ember, két ember. Szántanak és vetnek.
Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában. Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet.
A táj csöndes. A földek fölött kék ég. A nap fényt és meleget áraszt alá. A levegőben csönd és béke. Burucz András szánt amott a Pogány-dűlőn. Két fehér ökre lassú ballagással vonja a barázda barna vonalát. András keze az ekeszarván. És a barázdák egymást követik, mint az én írásom a papíroson. Az élet írása az. A természet könyvének egy lapjára ír most Burucz András. Ezt írja:
Add meg a mi kenyerünket...
És az Úr olvassa az írást a magasból.
Amott a másik földön Keviéket látom, amint vetnek. Kevi Pálnak lepedő van a nyakába kötve; kötény az most. Mag van benne. Egyet-egyet lép, és a kezének kerek, széles lejtéseivel veti a magot a friss fekete földbe.
Ha városi ember volnék, a szobám falán ott volna a vető ember képe. Annak a mozdulataiban van valami, ami a teremtést cselekvő Ősszellemet juttatja az eszünkbe. Így vethette Ő a Végtelenség fekete mezején egyet-egyet lépve, a csillagokat.
Kevi Pál csak csekélyke kis árnyékképe persze a nagy Magvetőnek, de a mozdulataiban van valami méltóság, fenség és erő. Minden marok búza, amit a kötényéből szétdob, egy marok áldozat és egy kéve reménység a mai napon -, és egy heti élet a jövendőben.
Az öreg Kevi a zsákon ül és elmélázva nézi a fiait. Pipázik. Ő már hajlott őszfehér ember. Ő már az ifjúságát is rég belevetette a földbe, s az idő békés öregséget hozott neki. Az a szálas, barna ember, aki vet, az az öregebbik fia, a Pál. Az a másik fiatal legény pedig, aki boronál, az az unokája: az Imre.
A kettő munkában; az öreg csöndes szemlélődésben. A levegőt a földnek illata hatja át. A kéklő magasságban pacsirta csicsereg.
A barázda végén rászól Imre az ökrökre:
- Csáli hó!
Gyümölcsoltó ünnepén kotlósunk szokatlanul komoly arccal ült a fészkén. A nyakát összehúzva tartotta. A szeme aranykarikában égett.
A fészek csipogott. A tojásokból öt kis sárga csibe bújt elő, olyanok mint a kanári madarak. Öt kis ostoba sárga csibe! Még tegnap fehér, mozdulatlan, élettelen tojások: ma élő, mozgó madárkák, akik kíváncsian néznek rám fényes kis fekete szemökkel; akik örülnek a világosságnak meg az életnek; akik másnak semmiségek, nekem kedvességek.
A tyúk ezért volt olyan komoly.
Valami három hét óta ül már a tojásokon. Honnan tudja az az együgyű tyúk, hogy az ő szívének melegségénél csirke lesz a tojásokból? Honnan tudja, hogy a gazdasszonyban bízhatik, mikor az fészket készít neki és mikor elszedi abba a gyékénykosárba a kikelt csirkéket? Miért tűri ezt békén? Miért nem tűri az idegent, a kutyát, a macskát, a másik tyúkot?
De ami a legnagyobb honnan tudja: hát honnan tudja az tyúk, hogy a tojásait a kellő időben, a kellő órákban, a kellő vigyázatossággal meg kell forgatnia? Akik az első géptyúkot szerkesztették - a csirkeköltő gépet -, nem tudták. Minden tojásból nyomorék csirke bújt elő - ki sánta, ki vak, ki szárnyatlan, ki csenevész, vagy éppen semmilyen se. Sokára eszüdtek rá, hogy a tojásokat meg kell időnkint forgatni.
Ma már ezt a gazdasági akadémiákon tanítják. A tyúk nem jár abba a tudós iskolába, mégis tudja. Dehát honnan tudja?
Érzem, hogy ez a kérdőjel kicsi itt a mondatom végén. A lelkem kérdőjele az égig nyullad!
Engem az állati ösztönről írott tudományok nem elégítenek meg. Az állati ösztön szó csak takarója annak, hogy ezekről a tollas testben járó lelkekről nem tudunk semmit se.
Én azt gondolom néha, hogy a tyúkok is beszélgetnek. Amint kapirgálnak a kertek alján, hallani vélem a beszélgetésüket:
- Hogy vagy, tyúkanyó? Lesznek-e a tavaszon csirkéid?
- Még nem tudom. Tavaly szerencsétlen voltam: egyet a héja vitt el, hármat a macska; egyet elvesztettem; kettő a vízbe fulladt. Sok szomorúság ez az anyának!
- Sok.
- Sok.
- Hátha az idén megoltalmaz a jó Isten?
- Lehet. Meggondolom. Hopp: egy giliszta...
Egyszer csak a tyúk betotyog a konyhába, és elkezd tyúknyelven jelentkezni, könyörögni, követelni:
- Vaty-vaty, adjátok elő a tojásaimat! Ki akarom költeni!
S beleül a kosárba, amelyikbe tojni szokott, és várja a tojásokat. Persze azokat régen elsikkasztotta a teremtésnek szoknyában járó koronája, bajos lenne velük beszámolni.
Tyúkanyó jogos követelésére az a felelet, hogy kiröpítik az udvarra.
- Tessék folytatni a hivatalos működést!
Azonban mire kettőt fordulnak, tyúkanyó az anyai állhatatosság panaszos sírásával tib-láb ismét a fészkén és hacsak meg nem pálinkáztatják, nem enged. Napokig zsémbeskedik, erőszakoskodik, zaklatolódik; a taréja megsápad a búslakodástól. Végre aztán ha megkönyörülnek rajta és tesznek alája 18-20 tojást, akkor boldogan elhelyezkedik, és hozzáfog a költéshez.
Milyen büszke aztán, mikor először sétálhat ki a csirkéivel a napsugártól meleg udvarra. Amerre megy, szinte gurulnak utána a kis sárga, eleven gömbök. Tyúkmama szerető gondossággal szólogat nekik: kott-kotty - ami bizonnyal azt teszi:
- Erre, erre!
A csibék pedig éretlen, vékony hangon felelgetnek: csip-csip - ami pedig bizonnyal csak afféle értelmetlen gyerekbeszéd.
Ma délután a babiloni rabságról magyaráztam az iskolámban. Nem tudom, mi szükség van arra, hogy Baloghék, Szabóék, Pöhölyék, Gálék meg egyéb örökösen falusi emberek ismerjék a régi zsidóknak hányódásait. A nagyméltóságú miniszter úr akarja ezt, meg a nagyságos tanfelügyelő úr, meg a tisztelendő esperes úr. Jobban szerettem volna a rodostói rabságról vagy március tizenötödikéről beszélni, mert éppen évforduló nap van; de azt nem akarja a nagyméltóságú miniszter úr, sem a nagyságos tanfelügyelő úr, sem a főtisztelendő esperes úr.
Így hát a babiloni rabságról beszéltem. A gyermekek keresztbefont karral ültek. A padokról lelógott a sok kis mezítelen láb. A szemek nyitva és egynémelyik buzgó hallgatónak a szája is.
Egyszer csak beereszkedik az ablakon a napnak egy széles, fényes sugara, mint egy kifeszített sárga selyemszőnyeg. A gyermekek arca felderül. Mind arra fordítja a fejét. Kibámulnak a kéklő, fényes levegőbe.
Az egyik Gál gyerek megrezzen:
- Fecske!
Csakugyan egy fecske röpdös az ablak előtt, aztán egy második.
Az én fecskéim.
- Pihenjünk - mondottam a gyerekeknek.
(Ez más szóval annyit tesz: mozoghattok, beszélgethettek.)
S kinyitottam az ablakot.
A fecskék ide-oda kerengve kiáltozták:
- Csivis! csivis!
Ami fecskenyelven bizonyosan annyit jelent, hogy:
- Jónapot kívánok!
A sok gyerek keresztbe tette mellén a kezét és a fecskék felé hajlongva énekelték:
Fecskét látok,
szeplőt hányok,
selymet gombolyítok!
És mind mosolygott. Egymásra tekintgettek, meg a fecskékre. A Daczó gyerek fölállott négykézláb a pad tetejére és úgy nevetett ki az ablakon.
A nap leszállóban. A fák és a házak hosszú árnyékokkal terítik be az utcát. Az emberek már szállingóznak hazafelé. Úgy látszik, Keviék is elvégezték a vetést. Pál az ökrök előtt ballag. Az apró unokák a cicamacafa barkáival összevissza koszorúzottan ülnek a szekérben. Az öreg Kevi a szekér hátulján lógatja a lábát és pipázik.
Leghátul lépked az Imre. A járásán nem látszik fáradtság. A falu kútjánál visszamarad. Szomjas? Nem: Fodor Lidi merít ott vizet.
Lidi még tavaly bejárt a vasárnapi iskolába. Az írása szépecske, de a katekizmusban gyönge. Kissé pöszén beszél. A szeme nyílt, szelíd, kék. Mikor szólunk hozzá, féloldalt néz, mint a kacsa, de mint a szép kacsa.
A kútvödröt könnyű lebocsátani, de nehéz felhúzni. Régi kút. Minek is lenne változtatni rajta? Ha könnyen járna, akkor a gyerekeket küldenék vízért és azok beleveszekednének.
- Hagyjad, Lidi - mondja neki Imre -, gyönge vagy te arra!
S kettőt ránt a kútostoron, és kiemeli a vödröt a kútból.
Eddig azt hittem, hogy aki az erőmutatványt csinálja, annak fut a vér az arcába. Nem úgy van. A Lidi arca jobban kipirosodott, mint az Imréé.