Kazinczy Ferenc emlékezetére
| Kazinczy Ferenc emlékezetére szerző: Tompa Mihály |
Hív és nagy vala.
Kazinczy Ferenc.
Szép nap viradt fel Széphalomra,
A honra szép, nagy nap viradt;
Zendűljön és lapály víg zaj miatt!
Az őszi lomb sárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sirkőre foly!
Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben,
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyű idáig!
Az ég a sirhalom felett
Örök fényben dereng, világlik...
Mig a föld vérnyommal fedett.
Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban, -
Felé ezer hullám tolúlt,
S mig folyt - sokáig folyt - az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet
Lábához a sárkány-fogat.
A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, ment ellene;
Szégyenlék őt és megtagadták
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tűzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond...
- Örök felleg, magas tetőn.
Ki jő s profétál, bére: vad méz,
Szőrköntös és - fejére kő;
De mégis, hogy nem értik, az lész
A gyilkoló, a leverő!
Itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala;
De itt is csak céljának éle,
Mivel ő »hív és nagy vala!«
S vajjon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -:
Busúlásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld mirtuszát lépvén magunk?
Hozzá vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk, hogy fényben nem élt itt?
Midőn ő azt »nem fájlalá!«
Nem, nem, Dicső! mi büszkeségünk!
Öröm zendűl az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk,
Kínt, életet zománcba von!
Hiszen - mikép zord fellegekben
Küld újitó esőt az ég -:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez a nemzet megáldaték.
Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek:
A siető enyészet ágyán
Lőn öntudat-vesztett beteg;
Támadt igaz, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bűnei...
De - mint a szívütés az alvót -
Nem birta azt felkölteni.
Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét, mint tenmagad! -
S az alvó tűz gyors lángra lobban,
A lélekzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te új, dicső Prométheusz.
Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézművesűl:
De mint akit tengése vérez,
S virúlatán függ, lelkesűl.
Ástál, - sok kincset rom fedett el -
Sokat teremte szellemed,
S az ó erő uj kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.
Ura a dús, de zord anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked kettős kegyet nyere!
Kezedben a kőből szobor vált,
Min ült merész kecs és szabály;
A szó hő dalba hangozott át, -
Nem csak bányász, müvész valál!
A szép közös kincs: - érte mentél
Élő és holt népek közé. -
Kisded elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé. -
Lelkednek, szent, izzó hevétől
Érdek, harag széthamvadott...
Kiáltván az oltár kövéről,
Oda gyüjtél lelkest, nagyot!
És zeng apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, -
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harc terén rivall!
Élet - halál, bú - s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik...
Behat, mint a kétélü fegyver,
Mind a velők oszlásáig!
Zeng, és mi élünk...! annyi villám
Nem sujthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván...
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk...! s milliók remélnek,
Vevén ajkad nyilt jóslatát:
Mellyel népünk' nagy, büszke népek
Müvelt sorába állatád!
Oh Szent! melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, -
Ez ünneplés öröm-tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott borítja fürteid?
Vagy ez a nép, mely itten áll ma?
Vagy ez a hang, mely istenít?
Igaz valál, - emléked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szűlt sok jelest, nem szülte párod
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk jőve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S amely nyelvén s lelkében hordoz,
Áldás és fény a nemzeten!