Jean Richepin
szerző: Kosztolányi Dezső
A Lipótvárosi Casino vendége, aki szombaton este előadást tart a budapestieknek, érdekes író és nagyon érdekes ember. Mi volt eddig? Matróz, sportsman, hordár, színész, hajósinas, drámaíró, katona, csavargó, költő és akadémikus. Egy időben levetette frakkját, eldugta gyémántgombjait, és két hétig nomád módra a sivatagban lakott, sátor alatt. Afrikában született. A vére állítólag turáni. Egyik verssorozatában, a Marches touraniennes-ben olvasom, hogy atyafiságot tart velünk, szereti a keletieket, és gyűlöli a fehér árjákat, akik csenevészek, kiéltek, ősi kultúrától betegek. Beszél a jatagánjáról, a lováról, amellyel végigdübörögne a pusztaságon, huj-huj kiáltással szakítva rendet a népek közt. Hogy hisz mindezekben. A verseiért egy hónapig ült fogházban. Elveiért pedig ellensége lett sok francia. Nem szívesen néznek erre a bronzarcú pogány atlétára, aki visszaélve a vendégjoggal, szapulja a gall kultúrát. Richepin cigány. Udvariatlanság lenne elrontani az illúzióját, s elárulni, hogy a cigányok a legújabb etnográfiai kutatások szerint éppannyira árják, mint a franciák, vagy a németek, s hozzánk, turániakhoz semmi, de semmi közük.
Versei káromkodások. Mennyire szeretne huszárosan káromkodni. A francia nyelvvel sok baja van. Nem elég durva, nem elég barbár, nem elég zsíros neki. Megpaprikázza. Breton szavakat kever beléje, amelyeket maguk a franciák se értenek, elmegy a lebujokba, és kölcsönkéri a koldusok argóját, a kucséberek éjszakai nyelvét, ha pedig ez se elég, ott vannak a tájszótárak, az orvosi könyvek és a saját szóalkotó leleménye. Csengő és zsúfolt verseiben gyakran olvasok a protoplazmáról, a spermatozoidról, az ováriumról. Richepint nem lehet szótár nélkül olvasni. A moslék és az okádék nem elég durva szó, brutálisabbat keres helyette, s két rím közé oly szavakat szorít, amelyeket eddig senki se mert leírni. Kéjeleg bennük. Művészet a művészetért, azaz disznóság a disznóságért. Érzéki. De nem erotikus, csak szemérmetlen és hangos. Az érzékek éhségét, a megzabált kéj csömörét figyeli, mert materialista és költő létére csak a természetben hisz, a végtelent, a láthatatlant nem ismeri. Haragszik minden homályos vágyra. Az Istennel nagyon rossz viszonyban van. "Kezeim vörösek a húsrongyaidtól" - írja róla, kevés tisztelettel. Kötetét, a Blasphèmes-et, az ateizmus bibliájának nevezi, és joggal, mert ő, a hitetlenség papja, oly naivul gyűlöli az Istent, mint a gimnazista, aki a hittanórán rájött, hogy alapjában nincs is. Azzal a céllal írta verseit, hogy az olvasó átgondolja, végighaladjon az okláncolaton, amelyben minden strófa egy-egy láncszem, végül pedig szükségszerűen eljusson az ő meggyőződéséig, hogy minden fölösleges, Isten és tudomány egyformán, s aztán örüljön az életnek, a hideg észnek és a barbár természetnek. "Az a fanyar bor, amelyet ősi hegyeimben szüreteltem, nem a paloták tejfölösszájú kölykeinek való. Ehhez gyomor kell és hatalmas koponya." A költészetet tudományosan fogja fel. Íme, így beszél egy költő.
Richepin mégis csodálatos. A temperamentuma elragadó. Van benne egy demagóg, de van egy nagy-nagy költő is. Danton és Baudelaire együtt. Ezek a durva eszközök bizonyára egy temperamentum túlságából születtek, s egykor szükségesek voltak, érzést takartak, csak később lett belőlük kérkedés, öncél és szónoklás. Orientális pompával ragyognak a rímei. Dúsgazdag ritmusainak van valami harci muzsikája. A tengert szereti. Szereti az erős effektusokat. Regényalakjai többnyire koldusok, csavargók, tengeri kalózok. Hallatlan fájdalmakat, ősemberi grimaszt mutatnak, és görcsben vergődik ő is, a lírikus. Richepin férfi. Dagályos, de nagyszerű. A lírája oroszlánhangú. Csodálkozom rajta. Csupa potencia és lendület. A verseit pedig nem szeretem.