Tiszától a Tengerig
szerző: Pintér Tibor
- „Nem kell mindig, mindenkor és mindenhol búvárkodni.
- De mindig, mindenkor, az életnek minden hátralévő idejében búvárnak kell lenni.
- Tehát, méltónak lenni erre az életre.”
- (P.T.)
- „… és áldassék neve annak, aki a megfáradt búvárt nyugodt öbölbe, haza kíséri.”
- (P.T.)
Gyermek voltam, 13 éves. Az iskolai kockás füzetemben az egy - és két ismeretlenes egyenletek és a képletek helyett tollrajzok szaporodtak: Hogyan lehet „kályhacső és az abban elhelyezett dugattyú segítségével” ember számára víz alatti lélegeztetésre használható szerkezetet létrehozni. Elmondhatom, sehogy.
De le is rajzolhatom: Egy cső. Abban egy dugattyú, amely mindenegyes lélegzetvételkor feljebb emelkedik a folyamatosan fogyó levegő hatására.
Ezt megelőzően az irodalomórák - Jókai Mór regényében a Baradlay testvérek menekülése a befagyott folyón, mikor a lábán korcsolyás embertest egy léken keresztül a folyó áttetsző vizébe zuhant -, a lehető legszebb leírását adta a víz alatti világról.
A víz alatti világ legrövidebb, de talán legplasztikusabb leírása ugyancsak a 70-es évek fiataljainak javasolt olvasmánya volt: Katajev: „Távolban egy fehér vitorla” című könyve.
1972-őt írtunk akkoriban. Mi is elkészítettük Hencz Imivel és édesapjával Hencz Alajossal – Lojzi bácsival -, aki a kilencvenes években neves természetfotós és madárhang-kutató lett - „Cousteau kapitány” után a saját víz alatti filmfelvevőnket. Egy szovjet gyártmányú Auróra típusú 8 és feles filmmel működő kamerát a konyhából elcsent műanyag dobozba helyeztünk, amelynek az aljára egy plexi lapot erősítettünk, megkísérelve az akkoriban divatos ragasztóanyagot az „Epokittot” felhasználni tömítőanyagként. A doboz oldalába hasonló tömítéssel egy gumikesztyűt helyeztünk el, amelynek a segítségével a felvevőgép gombjait, kallantyúit lehetett viszonylagos könnyedséggel kezelni.
Az első felvételen, természetesen fekete – fehér kópiáról van szó, a színek barnásak voltak, mint maga a víz, és homályos foltok jelentek meg a szürkén és csillogóan vibráló képen. A homályos foltok mi magunk voltunk, felismerhetetlenül egy torzó árnyképeként.
Azonban a sikerélmény, hogy mégiscsak eredményes volt a víz alatti képvadászat, azóta is felejthetetlen emlék.
A „Nagy Film” mégsem készült el, mert többé nem vittük le víz alá a konyhai ételes dobozt. De lehet, hogy mégiscsak ez volt a mi „Nagy Filmünk”. Hiszen, valami, mégiscsak elkezdődött…
Cousteau kapitány „A Csend Világa” című mozifilmjét akkoriban már minden épkézláb búvár ismerte, hiszen ők ugyanabban a „Csendben” születtek. Ugyanez a történet könyv formájában, vagy a híres víz alatti osztrák fotós Hans Hass fotói és írásai egy korszak meghatározó művei voltak.
Azokban az években a legtöbb embernek első találkozása a tengerrel az egyik legmegrendítőbb élmény volt az életében.
Az 1973-as esztendőt írtuk akkor, mikor kamaszodó gyermekként először pillantottam meg a tengert az adriai Pag szigeten. Számomra ez az első találkozás mind a mai napig tart. Egyetlen végtelen történetet indított el, amelynek szabott útja van.
Ma is, ha átérek a hegyeken, már lázasan várom azokat a különös illatokat és azt a sajátos megnevezhetetlen érzést, melyeket csupán a tenger képes nyújtani.
Amikor gyermekként először ott álltam a partján, tintakék este volt, a hatalmas víz pedig, sötétlila színben lágyan hullámzott. Mindez annyira hihetetlennek tűnt, mintha az addig hallott mesék váltak volna valóra egyetlen pillanat alatt. A bódítóan mély fűszeres illatoktól és a tenger sós levegőjétől megrészegülten álltam, és nem tudtam, hogy mit figyeljek inkább, a tenger lágy susogását, vagy a meglepő módon még mindig ébren lévő kabócák meg nem szűnő ciripelését. Inkább sírtam.
Azon a néhány hét alatt erővel sem lehetett kiparancsolni a vízből. Hosszan végigbarangoltam uszonyommal (akkoriban még „békalábnak” szólítottuk) és maszkommal (amely még „búvárszemüveg” volt) a vadregényes partot, és végigálmodtam a víz alatti világ rejtelmeit. És ez az álom azóta is mind a mai napig tart. Több évtizeddel az első találkozás után, még ma is, ha álmomból felébredek, ugyanazt a jellegzetes "tenger-illatot" érzem az orromban, amit nem lehet összetéveszteni semmivel.
Ez az illatemlék, amely újra és újra visszatérésre sarkall. Ha csak lehet, a tengert évente egyszer érezni: állni a homokfövenyen, vagy üldögélni egy hullám csapdosta kövön és hallgatni a tenger sóhajtását, és hosszú percekig figyelni, ahogyan a nap hatalmas vörös korongja eltűnik a mélykék vízben. Az alkonyatban hazatérő halászhajók, amelyek nem sokkal később kipakolják ládáikban az aznapi zsákmányt a kikötő macskaköveire, amit azonnal körbevesznek a kíváncsiskodó turisták és időnként egy-egy komolyabb szándékú vevő. Az ódon városok évszázados sikátorai, ahol az utcák és terek kövei már tükörfényesre koptak a hosszú évszázadok alatt, amióta itt emberek élnek. Most is árusok kínálják ugyanazon a helyen portékáikat, talán ugyanúgy, mint elődeik. A kikötő, a város, az emberek, mind-mind a tengerből születtek és a tengerhez tartoznak. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Így hát minden találkozás egyben hazatérés is.
Szegeden, az akkori búvár klub, az „MHSZ ALÉP MURÉNA„ könnyűbúvár klub a helyi lehetőségek szerint már uszonyt adott azoknak, akik a 70-es évek szovjet és NDK búvárúszóit legyőzhették.
…Ha arra a napra gondolok, amelyen az addigi gyermekkori álmaim immár az ébredést követően valósággá váltak, még ma is látom magam előtt azokat a közel negyven évvel korábbi késő nyári délutáni tűnő, furcsa fényeket. Az uszoda langyos barnás vize fölött lengedező pára gomolygott, és ma is érzem az orromban a medence vizének jellegzetes illatát, amely leginkább termálvízre emlékeztetett. Akkor, ebben a misztikus ködben úgy bukkant fel egy furcsa szerzet a medence mélyéről, majd tűnt vissza azonnal ugyanoda, hogy meglepődni sem volt időm. Azt sejtettem, hogy nem Nessiről a szörnyről lehet szó, mert annyira még sikerült azonosítanom az alakot - leginkább ember formájú volt -, viszont, amit az elmerülés előtt mutatott, az akkoriban minden képzeletemet felülmúlta. Egy irdatlan hosszúságúnak tűnő koromfekete gumiszalag követte a gazdája eltűnését, amely képzeletemben olyan mesebeli tulajdonságról szólt, amelyről már oly régóta álmodtam kamaszként elmélázva. Varázslatos vízi világok hőse bukkant fel időnként a barnás víz alól, mint a „Kétéltű ember” című szovjet kalandfilm pikkelybőrű, delfin uszonyú tragikus hőse.
Az első ámulatot követően utánaeredtem a mesebeli teremtménynek, és néhány erőteljes szuszogás és karcsapást követően a medence egyik sarkában rábukkantam a keresett lényre.
Semmi különöst nem találtam benne. Köpcös, hozzám hasonló korú kamaszodó kissrác volt, még pislogott a szemébe csordogáló víztől, és harsányan fújtatott velem együtt néhányat. Megkapaszkodott a medence korlátjában, majd megbillentette a csípőjét, és egy gyönyörűséges hollófekete soha nem látott hosszúságú búváruszonyt villantott fel a felszín fölé. Mint később kiderült, „Nimród” névre hallgatott ez a lábra húzható búváreszköz, az antik legendák híres vadászára emlékezve. A gumiszalag ívet hajolt, majd fröccsentett és elegánsan elterült a víz felszínén. Soha nem láttam még addig ilyen igéző látványt.
Azonnal tudtam, kétségem sem volt, hogy számomra elkezdődött…
1973-at írtunk akkoriban. A köpcös kamasz fiú, Bánfi Feri volt, aki, ha akkor nem úszik el véletlenül előttem, sok minden másként történik az életemben…
A fiú szerepe – így utólag szemlélve a történteket - ennyi volt mindössze, hiszen pár év múlva eltűntünk egymás tekintete elől. De arra a hosszú, a test után kúszó fekete gumiszalagra, az uszoda barnás hullámaira, a termálvíz illatára és a fiú nevére mind a mai napig emlékszem. Sok-sok név és sok-sok arc és számtalan sors találkozott későbbiekben ugyanazon a helyen: a víz alatt, és mindannyiuknak közük volt ahhoz a városhoz, ahonnan mind a mai napig elhív a víz illata, és ahová mindig és mindig visszatérünk…
A fiú felbukkanása a barnás termálvízzel teli medencében a későbbi mesteredzőhöz, Gyémánt Imréhez vezetett, aki már akkoriban meghatározta azoknak az embereknek a sorsát, akik valamiféleképpen, de a vizek alatt keresték létezésük okát és célját, és a későbbi évtizedekben - az edző haláláig - több búvárúszó nemzedék önmagára találását is.
A mesteredző 2006. december 2-án távozott el közülünk, de a szelleme mégis csak tovább él, mert a tanítványok – ma, 2011 augusztusában, a hódmezővásárhelyi búvárúszó világbajnokságon a legendás mester örökségét tovább vitték az eredményeikkel. Kanyó Dénes, aki egykor a mester tanítványa volt, talán a mester reinkarnációja. A sikerek mögött, amelyeket a Muréna búvárúszói hoztak el a bajnokságról – a sportolók és az edző munkája mellett - még „Imre bácsi” szelleme is ott volt. Egészen biztos, hogy követte a bajnokokat a medence vizében, mikor a rajtkőről elrugaszkodtak merev delfin uszonyukkal.
A szegedi búvársport nem létezne Gyémánt Imre nélkül. Ővele kezdődött a hetvenes évek elejétől a város búvárainak a sorsa. Akkoriban, többen a búvárkodással először búvárúszóként ismerkedtek, majd indultak versenyeken, Évekkel később, mikor már „kiöregedtek” és kifáradtak a versenysportból, eltűntek a búvárúszók közösségéből, vagy egy kis irányváltással hűségesek maradtak a víz alatti világhoz. Ekkor már nem, mint versenysportolók éltek tovább, hanem, mint ahogyan akkoriban nevezték őket: „műszakis búvárok”. Ők már valóban a víz alatti világban szemlélődtek, és nem az uszoda vizében uszonyoztak faltól-falig küzdve fizikai és pszichikai teljesítőképességük határaival, mint korábban búvárúszóként. Víz alatti munkákat végeztek, ekkor már nem a sikerüket, hanem az életüket kockáztatták sokszor, de, ha valaki megkérdezte volna őket, hogy miért ezt csinálod, akkor egy szemérmes mosolyt követően, értetlenkedve csak ennyit mondhattak volna: „Mert ez a sorsom.”
Ahogyan a szegedi búvárúszó sport nem létezett Gyémánt Imre mesteredző nélkül, úgy a szegedi műszaki búvárkodás nem létezett Pethő Béla nélkül. A hetvenes és a nyolcvanas években ez a két „márka név” jellemezte a szegedi búvárkodást: „Imre bácsi” és „Béla bácsi”. Ennek a két embernek a köpönyegéből bújt ki a szegedi búvárok többsége. Ők ketten meghatározták a szegedi búvárkodás későbbi történetét. „Imre bácsi” nem saját magának nevelt bajnokokat, mert fél évtizeddel a halálát követően is a sportolók kiváló eredményekkel érnek haza. „Béla bácsi” szellemisége a ma még aktív ötvenes éveikben járó búvárok munkáján keresztül hat. Az, az elkötelezettség, amelyet a búvárhivatással szemben tanúsított, rejtélyes módon mind a mai napig él. Akik nem ismerték őt, nem tudhatják, hogy az ő gesztusai és gondolkodása az, amely miatt létezik ezen a poros lapályon – ahol nemhogy tenger, de elérhető közelségben nincsen merülhető szabad víz sem – lelkes és jól képzett búvárközösség. Az „Öreg”, azaz, Pethő Béla embersége, és a hatvanas, hetvenes évek technikai színvonalához képest alapos szakmai felkészültsége meghatározta ezt az időszakot.
Visszaemlékezve, az 1970-es években nem volt olyan délután, mikor a Kossuth Lajos sugárúti MHSZ székház legfelső szintjén a Muréna búvárklubnak a raktárában, amely egyúttal a műhely szerepét is betöltötte, ne lett volna fogadóképes a szeretett légzőkészülékei, a szovjet gyártmányú Podvák, a francia Mistrálok és a néhány magyar Ferfa, vagy az uszonyai, maszkjai között. Örökké olajos ujjai között az elmaradhatatlan olcsó mezítlábas Munkás cigarettája füstölgött, amelyet az örökös szerelések, és a legapróbb alkatrészek bütykölése közepette sem rakott volna le.
A gumi - és olajszagú raktára délutánonként, ha eleganciájában nem is, de minden bizonnyal egy angliai klubhoz hasonlított, mert, ha valaki akkoriban eleven búvárokat szeretett volna látni Szeged városában, ott biztosan talált volna néhányat közülük. 70-es éveket írtunk akkor. Voltak, akik egy idő után eltűntek egyik napról a másikra, vagy mindössze egyszerűen másfelé terelte őket az életük sora. Voltak azonban, akik maradtak, és ezekből állt össze egy olyan közösség, amelynek tagjai rá merték bízni egymásra saját életüket, ha éppen víz alá kellett merészkedniük.
Mégis, mindenkinek, aki valaha megfordult abban a sajátos levegőjű raktárszobában, örök emlék marad az a találkozás, ahol a búvárkodás mellett barátságok, el nem múló emberi kapcsolatok szövődtek, vagy éppen váltak szét, hogy menjen tovább mindenki saját életének útján. Azonban, ha évek múlva tért is vissza valaki, az "Öreget" ott találta az apró darabokra szétszerelt szelepei, tömítései között. Személye körül, mintha megállt volna az idő.
Halála napján éppen a kedves tengerére, az Adriára készült. A tenger helyett azonban máshová kellett utaznia. Ennek ellenére nem lepődnék meg, ha ahová utolsó útján megérkezett, ott pontosan ugyanúgy várná az utána érkező búvárokat olajos ujjaival, füstölgő cigarettájával, benzin és gumiszagúan.
Az „Anima” szó, a „lélek” latin megfelelője. Női lényege van, így a megjelenési formái: istennő, éjszaka, hold, tenger, köd, völgy, barlang, boszorkány, tündér, szfinx, tehén, macska, ház, fészek, kosár, anya, bölcs anyóka.
Amennyiben férfi lényege van, akkor animus. Ennek az utóbbinak megjelenési formái: isten, nappal, nap, hegység, vihar, hegy, varázsló, pap, sárkány, bika, oroszlán, sas, torony, apa, bölcs öregember. Jómagam hozzátettem még egy jelzőként értelmezett főnevet: “búvár”.
Az anima egy művészeti baráti társaság neve volt a nyolcvanas évek végén. Ennek a csoportnak három szegedi tagja volt, Márton Miklós, Dr. Németh János – ma már egy fővárosi egészségügyi intézményben nagyhírű szemész orvos professzor - és jómagam. A baráti társaság 1991-ben a Fővárosi Cégbíróságon bejegyeztette a csoport tevékenységei közé a búvárkodást is, és a közösség búváraiként szemléltük a szegedi víz alatti világ történelmét, amelynek mi is hamarosan részesei lehettünk.
Ugyanebben az évben találkoztunk az akkoriban már létező MANTA Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub néhány tagjával.
A rendszerváltást követő évek reményekkel, ambíciókkal és jó illatú levegővel teli időszak volt ez mindannyiunknak. A szerencsés találkozás során az ANIMA búvárcsoportja szinte észrevétlenül, önmagától megszűnt, vagy csupán a nevét veszítette el, mert a Mantában feltűnt három új arc, három új animus. Hiszen, az életünk folyamán mindössze alakunk változik, lényegünk nem... Emberek és embereknek a közösségei tűnnek el saját történelmük süllyesztőjében, amely egykor, valaha a jelenüket jelentette, amelyből mindennapjuk értelmét és energiáját kapták… Majd egyszer csak észrevétlenül felbukkanó búvópatakként tovább száguldanak meghatározott útjukon.
Arról, hogy hol kezdődött, nem maradt ránk írott forrás a város történetéből. Régészeti leletek sem gazdagítják ez irányú ismereteinket, inkább a lélek emlékezése szól arról, hogy egykor valaki felfedezte ezt a várost.
Ezer, háromezer, ötezer évvel, vagy talán még jóval korábban, mikor errefelé vándorolt néhány üldözött kóborló törzs, amelyek végül megbújtak a folyó kanyargós ösvényei között elterülő nádrengetegben, és túlélték az éppen azon a tájon hódító seregek fegyvereit.
Megtelepedtek itt. Halásztak, pákásztak, tutajaikon, fatörzsből vájt ladikjaikon hozták-vitték népüknek távolabbra merészkedő tagjait, majd megpihenve, csupán örömükben, a környezetüknek mélyére vágytak pillantani: A halaktól bővelkedő folyóba vetették magukat, hogy lehűtsék felhevült testüket, és ha már ott voltak, a víz mélyére kúsztak egyetlen mozdulattal.
Ott kezdődött. Otthonra leltek odafent, a két folyó találkozásánál. Odalent pedig, ahonnan az élet ajándékát kapták: a halak, a rákok, a két tenyérnyi folyami kagylók birodalmában…
Így kezdődött.
Majd folytatódott, az ősök, rákászok pákászok, halászok, révészek, hajósok és tutajosok apjai és fiai adták tovább a következő generációknak a tudást: A víznek lelke van, ismerd meg, ha táncra kéred őt!
És elindultak tiszai elődeink a folyó lélegzésére, a halak szaladására, a folyón úszó gályák útjára figyelve.
A folyó partján megépültek a kikötők – a várhoz tartozó királyi, és a kereskedők fa- és só rakomány - átrakodó állomásai. Az élet ezen a helyen, évszázadról – évszázadra, majd évről – évre, egyre inkább mozgalmasabbá vált.
A történelem észrevétlenül futott tovább: A tápai halászok tovább merítették a Tisza mélyét ezüstös halak után kutatva, a kikötők munkásai pedig feszülő izmaikkal az Erdélyből érkező sót hordó tutajok rakományát pakolták kifelé a Tisza partján még ma is látható sópajtákba, ahonnan aztán jól megpakolt szekerek szállították tovább Pestre és Budára, a kincset érő kristályokat.
A törökök jöttek, majd észrevétlenül távoztak…
Az alsóvárosi Ferences kolostornak szeme sem rebbent…
Majd az osztrákok állomásoztak a folyó két partján.
A vár rendületlenül szemlélte a város és a folyón történteket. Sok minden változott, de a rákászok, és pákászok, tutajosok, révészek és a folyón ekkor már elszaporodott malmárok élete nem…
Ők a folyó irányát lesték, és az illatát szimatolták évszakról évszakra, hosszú évszázadok óta…
A várat, melynek rondellái közül kettő, mint a teknősbéka lábai, a folyóban áztak. Ezeket a falakat építeni kellett, majd évtizedenként megvizsgálni a téglák állapotát, miközben révészek szállították a két part között az embereket, és az öreg városi piacról az új városba igyekvők portékáit.
Az 1879 hideg és esős tavaszán a Nagy Árvíz mindent megváltoztatott - rombolt és újjáépített - a város arculatát, a város időszámítását, a városlakók gondolkodását. Egyvalamit azonban mégsem tudott befolyásolni: A vízhez, a folyóhoz való viszonyukat. Továbbra is a vízből éltek a folyóról énekeltek, beszédük a víz folyásának lassú, komótos otthonépítése volt. Évszázadok után már a sűrű füst és gőzfellegbe burkolózó vasmozdony pöfögött át a folyón átívelő hídon Aradról érkezvén a város pályaudvarára.
Hamarosan felépült egy új híd a gyalogosok és a kocsisok számára, amely a Tabánt kötötte össze a túlparttal. A vár kövei, a hidak pillérei, hosszú évek, és az elfeledett kétkezi kubikusok, kovácsok, pallérok keze munkáinak nyomát őrzik. És az elfeledett búvárokét. Akik egy-egy hosszan visszatartott lélegzettel megtapogatták a rondellák falainak épségét, majd a hidaknál a tartó cölöpök helyét keresték, hogy évek múlva az ezek fölött átívelő síneken sorsok keressék életük következő állomását.
Ezek az építmények műemlékek. Az emberi élet értelmének emlékei. Elősegítik a másik ember sorsának beteljesülését, a saját maga sorsának pedig, emléket állít.
Mai napig áll a közúti híd két beton pillére a hídpénzt szedő vámházak félkör alakú alapjaival. A hídszerkezet ma már formájában, és anyagában is megváltozott, de ami tartja ezt, változatlan. Azoknak az embereknek az élete, a folyó sodrásában eltűnt munkások fuldoklása, a soha fel nem bukkanó búvárok ereje az, amiben rejlik az utódok öröme…
A második háború egyetlen pillanat alatt pusztította el azt az emléket, amelyet az ősök hagytak ránk. A büszke vaspálya a folyóba hullott, immár több mint fél évszázada nem zakatol már a folyó fölött mozdony.
A város lakói a másik hídon sokáig nem tudtak átkelni a túlpartra, mert csak a pillérek maradtak meg, amelyekre azonban a békében lehetett építeni. A rombolás után is ott álltak a folyó sodrásában, felkínálva az élet folytatását. A munkások, a pallérok, a búvárok munkája nem volt hiábavaló. Nem új élet kezdődött, hanem az élet ment tovább a maga szabott útján…
A város mindig is kiváltságos helyzetben volt az ország többi településéhez képest. Jóllehet, fekvésének sajátosságából adódóan három mind a mai napig feldolgozhatatlan hátránnyal kell megbirkóznia az ország többi régióival szemben, amelyből igaz, az egyik általános hiányosság: Nincsen tengere. Ezt a szomorú hiányosságot maga az ország is viseli, de a többi már kétségtelen helyi nehézkesség: A tengeren kívül, nincsen hegye. A hegyek rejtekében megbúvó völgyekben tiszta vizű tavakra is bukkanhatnának a kalandkeresők, amelyek később a helyi búvárok otthonává válhatnának, de sajnos ez is ritkaságszámba megy errefelé.
A második nehezen elfogadatható helyzet, maga a település fekvése: Hosszú, mélabús lapály, közel és távol nemcsak, hogy hegy, de búvárok számára merülhető vízfelület sincsen, jóllehet, a Tisza a város erővonalainak eredőjeként határozza meg a település létét, de ez mindössze korábban a hajósok és pákászok, a révészek, folyón letelepülő malmárok életének és későbbi generációinak folytatását segítette.
A búvárok, és a kalandra vágyók népsége mindig odébbállt erről a vidékről. Egy idő után, mint a tékozló fiú, mégis visszatértek, megkíséreltek ismét gyökeret ereszteni ezen a poros földön és a folyó áradásait követő hullámtér darabosan töredező iszapos felszínén… Ám, mindig kiderült, hogy ez a világ mégiscsak az álmoknak és a sóvárgásoknak, az elvágyódásoknak, és a hazatéréseknek a helye volt.
Ez a történet mi másról is szólhatna, mint amit ez a város adhatna önmagából. Arról, hogy nincsen más tulajdonod, mint a semmi: A por, amelyet az évszázadok óta felfutó szél kiröppent az itt élők vágyakozó tenyeréből, és amely után láthatóvá válik a tenyéren átvonuló sorsvonalak küzdelme az életvonalakkal, melynek az eredménye mindig ugyanaz: itt, mégis csak élni kell. Mert itt mégis csak jó élni.
A városnak szellemei és kísérteti vannak. Nem bántanak, nem ijesztgetnek éjjeli jelenésükkel, de a folyón és a városban töltött egykori életüket nem hagyják az utódokra feledésként hagyni. Mert mindannyian belőlük élünk: Évezredekkel ezelőtt egy hódcsalád által kidöntött fatörzsbe kapaszkodó mezítelen nádlakó…, a később megtelepedett kóborló törzs fia és annak gyermekei, majd a rákászok és pákászok családjainak tetteiből és emlékeiből… és ezeknek a vízen élő embereknek utódjaiból, akik néhány évszázaddal később a víz alá is merészkedtek. Az ő útjuknak kezdeteiről szól ez a történet…
1723-ban, a törökök budai kiűzését követő 37. esztendőben - mikor az erdélyi havasokból a megolvadt hó a Tiszába ömlő Maroson keresztül már hónapokkal korábban tovább vándorolt a Délvidéken, majd a román szurdokok között kanyargó Dunán át a Fekete-tenger felé - elindult három farönkökből ácsolt tutaj az akkori Erdélyi Fejedelemségből a Habsburg császári udvar felé, Bécsbe.
Hosszú, kanyargós folyami útjukon, az első nagyobb kikötő, ahol megpihenhetnek a tonnányi terheket szállító tutajosok és átrakodhatják a császári városba induló dereglyékre szállítmányukat, az a két folyó találkozásánál elterülő királyi város, Szeged volt.
A császári rakomány érkezését bizonyosan megelőzték a birodalom hírvivői, így a kikötő munkásai, a város tisztségviselői és polgárai már izgatottan várták a három só-szállító bárkát, amelyek e jeles alkalommal a só-szállítmány helyett réges-régi római kori sírkövekkel voltak megrakodva. A császár is hasonlóképpen izgatottan várhatta Bécsben a műkincseket, mint minden művészetileg és történetileg értékes bizonyítékát annak, amely igazolja, hogy a császár támogatja a kultúrát és a művészetet, és azt, hogy császár fogékony azokra a réges-régi históriákra, mikor még birodalmának messzi tájain római és kóbor barbár törzsek garázdálkodtak.
A végzet azonban abban az évben a balsorsát írta meg ennek a hosszú-hosszú útnak, amely még mind a mai napig tart. Az említett sírkövek közül azonban nem mindegyik érkezett meg a császári városba. Amelyek megérkeztek akkoriban, azok ma is láthatók a bécsi Kunsthistorische Museum folyosóin a márványfalakba beépítve. Azok a faragott kövek pedig, amelyek megúszták ezt a sorsot, azok mind a mai napig a Tisza hullámsírjában nyugszanak közel 300 esztendeje, szinte remény nélkül, hogy valaha is a felszínre kerüljenek, és elfoglalják kényszerű helyüket a már korábban megérkezett társaik mellett egy bécsi történelmi múzeum folyosóinak falaiba beépítve, vagy visszatérjenek oda, ahonnan egykor, egy negyed évezreddel ezelőtt elhurcolták őket.
Szeged, 1996 és 1997 év.
A szegedi MANTA búvárklub búvárai Csepregi Oszkárral, és a bécsi Kunsthistorische Museum munkatársaival megpróbáltak rábukkanni a dereglye maradványaira, illetve a rakományára, a faragott kövekre.
A kutatás elindítója Csepregi Oszkár (aki éppen ma hívott fel telefonon 2011. 09. 10 - én, hogy a Google Earth-ön pontosítsak utcaneveket és a sópajták elhelyezkedését), akkoriban a Magyar Búvár Szövetség elnöke volt, mellesleg amatőr régész, aki mérnökemberhez méltó alapossággal kutatta a régmúlt relikviáit.
Egyik bécsi útja során bukkant rá a múzeum falbába épített sírkövekre, amelyeknek a históriáját kezdte el a levéltári és múzeumi kutatásai során feldolgozni. Réges-régi térképeket, fóliánsokat, szövegeket vizsgált és kutatott, majd a bécsi múzeum munkatársaival megérkezett egy szürke, hűvös késő őszi napon Szegedre, a közel 300 évvel korábban elsüllyedt sírkövek felkutatására. Táskájában megszámlálhatatlan mennyiségű fénykép lapult a megmaradt relikviákról, illetve meglepően alapos korabeli térképek Szeged városáról, amelyeket elsősorban a bécsi múzeum levéltárában gyűjtött.
A kutatás megkezdése előtt megkereste a Móra Ferenc Múzeum akkori igazgatóját, Dr. Trogmayer Ottó régészt, aki baráti támogatásáról biztosította, de többet nem ígérhetett a „vízibúvárok” számára, munkatársai sem igazán találtak fantáziát a „messziről jött ember” lelkesedésében.
A gyakorlati segítséget a Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub akkori néhány tagja jelentette, akik egyrészről lokálpatriotizmusból és a víz alá merülés szenvedélyéből léptek bele ebbe a történetbe. Sem régészeti, sem alapos helytörténeti ismeretekkel nem rendelkeztek, de a kaland és a sötét folyóvíz iránti kíváncsiság kitartó motivációnak bizonyultak a későbbiekben. Gajó Gusztáv István, Lázár Sándor, Pintér Tibor és még sokan mások, akik abban az időben keresték a Tisza mélyén a múltat, időközben a régi Szegedet is felfedezték letűnt árnyaival és látszólag elfeledett múltjával.
A város vezetői, vagy a város históriájával foglalkozó szakemberek nem igazán méltatták figyelemre ezeket az elsüllyedt dereglye történetének megismerése iránt ügyködő embereket. Megbocsájtó mosoly, kötelességszerű biztató szó kétségtelenül elhangzott. Majd ezt követően némaság. Legalább nem akadályozta senki a próbálkozásokat.
A bécsi múzeum munkatársai hosszú napokat töltöttek Szegeden. Szomorú, szürke, hűvös időben órákat töltöttünk a gumicsónakban a Tisza felszínén a víz mélységét kutató ultrahangos szonárral felszerelkezve, feltérképezve azt a víz alatti területet, ahol vélhetően eltűnhetett a hullámsírban a tutaj rakománya.
Az első kutatást még követte néhány. A sírkövekre nem bukkantunk rá. Azonban az 1970-es Tiszai árvízi védekezés nyomait, a korabeli vár első rondellájának a helyszínét beazonosítottuk. Néhány évvel későbbi merülések során réges-régen a folyón élő és őrlő vízi malmok közül némelyiknek famaradványai is felszínre kerültek. Ezek a leletek először mindig a remény örömét hozták a felszínre, hogy talán mégis…
A két év kutatómunkája után a kövek mindmáig sírkő gyanánt őrzik a dereglye emlékét...
(Személyes levél Csepregi Oszkárnak a kutatás vezetőjének a szegedi hídfőállásról):[1]
(1) „Kedves Oszkár! Mindenekelőtt szeretettel üdvözöllek. Hosszabb hallgatásom nem azt jelentette, hogy megfeledkeztem az ígéretemről, hanem, hogy egy-két kedvező fordulatról beszámolhatok neked, ha nem is mellékelem a felvett adatokat.
Tehát, telefonbeszélgetésünk (ekkoriban kaptam meg az első vezetékes telefonomat több év várakozását követően!) másnapján egy „gyors merülést” hajtottunk végre az érdekesebb pontokon. A bástyát ugyan nem sikerült megtalálni, mert azon a környéken kőszórás történt, azonban felmerült még egy kérdés is, azaz, a kőszórás ellenére hogyan változhat egy helyen a meder pillanatok alatt a parttól kis távolságra több métert. Szerintem, ott valaminek bizonyosan lennie kell, mert egy kőszórás nem alakít ki ilyen domborzatot.
Más: Előkerült egy érdekes figura (?), aki váratlanul olyan információkkal szolgált, hogy leesett az állunk, egyrészt pontosan arról a környékről ő korábban elkészített már egy szonáros meder térképet, melyeken az adatok megegyeznek az általunk felvettekkel, ezenkívül elmondása szerint – mert még nem láttam – egy szakdolgozatot is készített e témában.
Ismét más: Reiznerből kimásoltam a bennünket érdekelhető térképeket, nem tudom, neked megvannak-e, mindenesetre elküldöm számodra. Ezeket a rajzokat szemlélve és összedugva a kobakunkat, egyre inkább meggyőződésem, hogy a bástya nem a parton végigszaladó út alatt helyezkedett el, hanem a vízben ázik még mindig, mégpedig azon a tájékon, ahol keressük. Ezekről a dolgokról jó lenne személyesen is konzultálnunk, így, amikor kedved, időd és lehetőséged engedi, örömmel látunk körünkben itt Szegeden, még ha merülésre nem is kerül sor. Mindenesetre azt hiszem, rendelkezünk már annyi forrással, hogy immár használhatnánk azt a testrészünket is, amelyet a Mindenható a gondolkodásra adott.
Megint más: Mellékelve küldöm az említett számlákat, amelyek idáig Lázár Sanyi zsebét terhelik. Nem tudom, hogy az összeg sok, vagy viselhető az MBSZ-nek, mindenesetre a konzumhölgyek igen jól érezték magukat a társaságunkban és a szobaárak nem is voltak oly tragikusan magasak. Találsz még itt a paksamétában egy cikket is, a Szegedi Egyetem egyik számát – a címet olvasva, ha lehet, ne nevess hangosan. Az írás nem rossz, de ha mégis valami kirívó marhaságot találsz, azt hidd el, nem mi mondtuk.
Oszkár, ha lehet, jó lenne hamarosan találkoznunk, addig is szívbéli barátsággal üdvözöllek: Tibor
Szeged, ’96. 11. 25.
(2) "Háromszáz évvel ezelőtt - pontosabban 1723-ban - három gálya indult Erdélyből, hogy római kori sírköveket vigyen Gyulafehérvár környékéről a bécsi burgba. Kettő sikeresen célba ért, de a harmadik Szegednél a Tiszába veszett.
A szegedi Manta Búvárklub munkatársai és Gajó Gusztáv István búvár - osztrák kollégáik segítségével - vállalkoztak arra, hogy felszínre hozzák a felbecsülhetetlen értékű műkincset, ami a magyar állam tulajdona. Már harmadik éve kutatnak az eltűnt hajó után.
Régi okmányokból és fuvarlevelekből derült ki, hogy nagyjából hol is történt a szerencsétlenség. A hajót már nem lehetett megmenteni - a víz teljesen tönkretette a favázat - csak a tizenhét darab sírkövet tudják kiemelni a több száz éves "nyughelyükről."
(a cikk így folytatódik a következő oldalon):
Sírkövek kerestetnek Szegeden; Háromszáz éves gálya a hullámsírban címmel:
"Tegnap búvárokkal találkoztunk Szegeden, a Tisza úszóháznál. Kincset keresnek a folyóban. A 18. században római kori sírkövekkel megrakott gálya süllyedt Szegednél a Tiszába. A szakemberek - három éves kutatómunka eredményeként - nagyjából sejtik, hol lehet a roncs. A búvárok most próbálják megkeresni a köveket és felszínre hozni azokat, de sajnos a hajót már nem tudják megmenteni, mert a farészek teljesen elkorhadtak.
A török utáni időkben - 1723-ban - Erdélyben, Gyulafehérvár környéki végvárak átépítéséhez fogtak. A munkálatok során egy római kori temető maradványaira bukkantak. Az átépítéssel megbízott építészmester értesítette az egyik itáliai régész barátját, akin keresztül a bécsi udvar is tudomást szerzett a műkincsekről. Az osztrákok azonnal lecsaptak a kövekre és megkezdték kiásásukat és Bécsbe szállításukat. A "sógorok" precizitásának köszönhetően minden egyes darabról külön dokumentáció készült, feljegyezték a sírkövek méreteit, súlyát és feliratait is átmásolták papírra. Így összesen 64 darab kőről van tudomásunk, a legkisebb 130, a legnagyobb 300 kilogramm súlyú. Császári parancsra indult útnak a három sóhordó gálya Erdélyből a bécsi Burgba, amelyek a sírköveket szállították. Azért esett a választás a víziútra, mert abban az időben ez volt a leggyorsabb, valamint a kor rossz úthálózata miatt károsodtak volna a leletek. A Maroson keresztül jutottak a hajók a Tiszába és Szegednél megpihentek. Kettő zavartalanul folytatta az útját tovább, de a harmadik elsüllyedt. Az még máig sem derült ki, hogy történt a tragédia. A régi okiratok erről nem írnak, csak találgatások vannak. Az egyik szerint a kikötési manőver során futott zátonyra, a másik variáció pedig az, hogy átrakodás során csak az egyik oldalról szedték le a köveket és ezért felborult. A hazai és nándorfehérvári szakemberek gyorsan hozzákezdtek a bajba jutott hajó és rakománya megmentéséhez, de nem koronázta siker az akciójukat. A hajótestet körbecövekelték és így próbálták kiemelni daruval, de ez a nagy súly miatt nem ment. Mikor a vízszintet elérte a gálya, a hajótest összeroppant és visszazuhant a mélybe. Hosszú idő telt el az első mentési kísérlet óta és teljesen a feledés homályába merült a sóhordó a műkincseivel együtt. A régészeket és a búvárklubot már három év óta foglalkoztatja ez a páratlan római kori lelet. Most kerültek a legközelebb a célhoz, mert hozzávetőlegesen be tudják határolni a roncs helyét. A Tisza úszóháznál a búvárok megkezdték a lemerüléseket, a maradványok tán kutatva.
A szerencsésen Bécsbe ért másik két hajó feliratos sírkövei még ma is láthatóak az osztrák nemzeti könyvtár falába építve. Ha sikerül a kilenc méteres vízből felszínre hozni a leleteket, akkor a 17 sírkő a szegedi Móra Ferenc Múzeumba kerül.”[2]
A cikk tudósított a 300 évvel korábban történtekről, ami pedig a jelent illeti: Eredmény semmi. Amiért mégis érdemes volt részese lenni ennek a történetnek, az, hogy jónéhány merülést hajtottunk végre a Tiszában. Nem elhanyagolható tapasztalatot szereztünk folyóvízi, áramlásos és nulla látótávolságú merülésekkel kapcsolatban.
A város múltjának egy rejtélyére próbáltunk választ keresni, amely, ha választ nem is adott, de folyamatosan beszélt és üzent a réges-régi Szegedről, az itt élőkről és egy tragikus napról.
Szép volt a remény és a bizakodás, de hiú. Múltunk a sírban, most éppen a hullámsírban, néha azt gondolom, hogy ennek így van rendje. Miért is merült el éppen egy tutajnyi sírkő, mikor a többi továbbfutott a folyó hullámain? Legyen ez talán jelzés a múltunkból az eljövendőnek, a mai jelennek, hogy hagyjuk meg a sírban azt, ami sírba való. Ami pedig életre kel, annak is meg van a saját sorsa…
Ezt a sorsot kísértette a továbbiakban a víz alatti régészetre specializálódott Octopus Egyesület Tóth János Attila régész vezetésével, amely 2003 környékén egyszer csak felbukkant a városban tovább folytatni az elsüllyedt rakomány kutatását a Szegedi Önkormányzat támogatásával.
A munkálatokról Szabó C. Szilárd tudósított rendszeresen a Délmagyarország című napilapban. A híradások szerint az Octopus Egyesület búvárai sem találták meg az elsüllyedt köveket, azonban rábukkantak a Tisza mélyén néhány fából készült hajó és vízimalom maradványára. Hasonló „leletekre” a korábbi kutatások során a Manta búvárklub búvárai is bukkantak, néhány ázott csapolt fadarab és lécmaradvány hónapokig száradt Lázár Sanyi móravárosi házának udvarán. Az Octopus, ahogyan érkezett a városba, úgy távozott… Ki tudja, hogyan, honnan és hová…
Íme a levél, amely a történteket elindította a maga útjára… és még nincsen vége.
(3) "Tekintetes császári udvari kamara, nekem kegyelmes és parancsoló uraim!
Amiért egy időre elmaradtam az Erdély Fejedelemségből értékes kövekkel és régiségekkel megrakottan ideérkezett három dereglye közül a kikötésnél szerencsétlenül járt és elsüllyedt harmadik dereglyéről adandó kötelező jelentésemmel: ennek oka az volt, hogy az itten vezérlő tábornok de Billes gróf jóságos véleménye alapján Belgrádból, a császári hadihajókról idehívott matrózok és tisztek napról napra azzal biztattak, hogy elkészül az általuk létesített mű, amellyel hiánytalanul kiemelik az említett elsüllyedt dereglyét a kövekkel együtt: végül is tizenöt támoszlopot, vagy mentőhorgonyt készítettem el nekik és különböző faalkotmányt szereztem be: miután elkészült a mű, a tizenöt támoszlopot vagy mentőhorgonyt szerencsésen felerősítették, s az említett elsüllyedt dereglyét mindkét oldalt közrefogták. Folyó hó kilencedikén nyolc órára rendelték el a kiemelést és a partra húzást, amely időpontban a vezénylő tábornok úr az összes tiszturakkal együtt megjelent a Tisza-parton, hogy jelen legyen a kiemelésnél: és ezt a munkát teljes buzgalommal nyolc és kilenc óra között kezdték meg, amely kezdetben szerencsésnek ígérkezett, tehát, hogy senki sem kételkedett a jó eredményben; de jött a végzet, amikor a legjobb emeléskor a (jobb kéz felöli) dereglyefal, amely az erdélyi sószállító dereglyék gyakorlata szerint csak faszögekkel volt volna megerősítve, elengedett s ahelyett, hogy a hajó a felszínre emelkedett volna, az elsüllyedt hajó és a kövek felszínre hozatalának minden reménye elszállt.
A császári hadihajókról itt tartózkodó tiszteknek és közembereknek, tehát egy parancsnoknak, egy kapitánynak, egy ácsmesternek, egy őrmesternek és egy matróznak
naponta 10 Forintot, 20 napra számolva 200 Forintot kellett fizetnem: mivel ezek az emberek császári szolgálatban fizetésben részesülnek, mint érintett Excellenciád magas kegyelmétől függ, engedélyezi-e ezt a kikényszerített szállítási pénzt, vagy pedig levonja nekik folyó fizetésükből.
A meglévő köveket megfelelő elővigyázatossággal rakattam át két jó állapotban lévő hajóra, így ma a legmagasabb védelem alatt küldöm ezeket Pestre; a hajósok addig ki vannak fizetve, s minden hajón egy kormányos és hat matróz van, s Pestig százhúsz Forintot kapnak; s mivel a be- és kirakodás nemcsak egyedülállóan nagyon nehéz, hanem veszélyes is, azt írtam Kayser beszedőnek, hogy a hajósokat ott váltsa le, a hajókat azonban tartsa meg.
Ezzel ajánlom magam a legalázatosabban nagykegyelmű Excellenciádnak a magas kegyelmébe.
Szeged 1723. október 10.
Nagykegyelmű Excellenciádnak és kegyelmednek alázatosan és engedelmesen
Kettő és fél évszázaddal később az elveszett régészeti leleteket követően lett kimondva az alapvető szabály, amely azóta is a világ bármely tájékán így figyelmezteti a búvárokat „Egyedül, tilos merülni. Így szól a mindenki számára közérthetően: Egy búvár nem búvár, két búvár egy búvár.” Ezt a törvényt nem tudom, hogyan tartották be az MHS Szegedi Könnyűbúvár Szakosztály tagjai 1963-ban, mikor átvették az első légzőkészüléküket:
(4)"Egyszerre csak egy ember mehet a víz alá. Képzeljétek el, hogyan lehet így dolgozni. S mi mást tehetünk, hiszen csak ennyi lehetőségünk van.
- Tényleg nehéz lehet így. De azért talán tudnátok valahogy segíteni magatokon.
- Magunkon...? Aligha!
- Esetleg ha valakitől támogatást kapnánk? Talán akkor...
- Tudjátok mit? Rendben van! Majd mi segítünk nektek!
- Hogyan? És mikor?
- Majd meglátjátok. Vasárnap!
Ezzel be is fejeződött a kis beszélgetés, amely a napokban sorra kerülő könnyűbúvár szakosztályvezetők értekezletén hangzott el. S egy hét sem telt el azóta, a panaszkodók, az MHS Szegedi Könnyűbúvár Szakosztály tagjai láthatták, hogy az ígéret nem volt pusztába kiáltott szó. Vasárnap ugyanis már megérkezett Szegedre Sáfrány József, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár könnyűbúvárainak küldötte, "társaságában" egy könnyűbúvár készülékkel, amelyből mindössze egyetlen darabjuk volt csak a szegedieknek.
Így most már mehetnek a víz alá - egyszerre ketten is."[4]
...Így kezdődött az ember teremtése is. Először egyedül volt az ember, majd ketten lettek. Hiszen egyedül mit is kezdett volna magával?
Találtam egy elhomályosult fényképet a Délmagyarország 1963. május 26-i számában a 10. oldalon Liebmann szignóval.
A fotográfia 20 évvel a Cousteau-Gagan-féle automata sűrített levegős légzőkészülék feltalálását követően, és a magyar könnyűbúvárkodás kezdete után (Rádai Ödön) alig tíz évvel készült Szegeden a SZUE-ban.
Valaha itt kezdődött, és ekkortájt. A fotó fölött a cím: "Békaemberek" között.
A képet szemlélve nem voltak ők még békaemberek, de talán ebihalak már igen. Büszkén húzzák fel lábukra azt az uszonyt és az arcukra azt a maszkot, amit talán a híres magyar leleményességgel eszkábáltak össze csendes téli éjszakákon valamiféle szakadt, semmire nem felhasználható gumidarabból, valamelyik jóbarát műhelyében.
Így kezdődött.
A fotó alatt a szöveg mindössze ennyi, a neveket viszont érdemes megjegyezni, mert velük kezdődött:
(5)"A Szegedi MHS-nél könnyűbúvár szakosztály is működik, amelynek huszonöt férfi és három női tagja van. A fiatalok az idei első szabadvízi edzéseket az újszegedi uszodában tartották meg, télen a városi fürdőben edzettek. Képünkön a vízbe merülés előtt látható (balról) Tusnádi Mária, Masa Tibor és Kiss Lajos. Masa Tibor még csak tizenkét éves. A kép bal szélén Hamar Tibor, a szegedi "békaemberek" edzője áll."[5]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Pintér Tibor: Levél Csepregi Oszkárnak, 1996. 11. 26.
- ↑ Kormos Tamás: Elsüllyedt kincsek a Tiszában. Délmagyarország, 1996. 08. 16. (?) p.
- ↑ Ariosti, Giuseppe: közli J.D. levelét amelyet 1723-ban írt egy Szegednél történt tiszai hajótörés kapcsán a császári udvari kamarának, (Bologna, 1931.)
- ↑ (Péter): Egyedül a víz alatt? Lobogó, 1963. febr. 20. 17. p.
- ↑ Liebmann: Békaemberek között. Délmagyarország, 1963. máj. 26. 10. p.