Benzeráde szerelme
| Benzeráde szerelme szerző: Jókai Mór |
Benzeráde kedves költője volt a XVII. századnak.
Költeményei kellemes bübájt, utánozhatlan varázst árasztottak maguk körül. Olyas valami zamat áradt azokból, a minőt némely délszigeti gyümölcs lehel; holmi északi prózai almák el nem birják azt sajátitani, azt sem tudják, mire való.
Sokat ténfergett az udvar körül; nem igen értették még akkor meg másutt a poétát; Richelieu és Mazarin kegyosztalékai tartogatták ott benne a lelket. Később akademiai tag is lett, de az nem akkor volt, a mikor ez a kaland történt vele. Még ekkor nagyon fiatal volt arra, hogy a vén muzsák belészeressenek. Épen olyan fiatal, hogy képesnek higyje magát, egy magas udvari hölgy figyelmét magára vonhatna.
Ez a hölgy volt pedig a historiailag hirhedett szépség, La Valliére herczegnő.
Benzeráde a leggyönyörübb chansonokat irta hozzá, a mik tele voltak forró szerelemmel, a milyen forró éghajlat alatt a pálmák, és a napforditók csodás növényzetei tenyésznek.
Legszebb remekmüvének czime „Jób,” a leggyönyörübb szerelmi nyilatkozat, a mi valaha költő szivét és tollát elhagyta.
A költő, vágyai merész röptétől elragadtatva, e költeményét bátor volt szive királynéjának megküldeni. Ha lelke volt a szép delnőnek, megértheté.
Benzeráde három napig várt az eredményre. E három nap alatt nem evett, s e három éj alatt nem aludt. Vajjon mit fog e merész nyilatkozatára a herczegnő válaszolni? Vajjon egyátalában érdemesiti-e válaszra?
Harmadnap meglátogatta a költőt a herczegnő udvarmestere.
Azt az izenetet hozta neki, hogy a herczegnő ohajtana vele titokban bizonyos ügy felől szólani.
Higyjen-e érzékeinek? A herczegnő titokban akar vele szólani. Este küldte aranyos hintaját, ugy viteti őt magához, a hátulsó lépcsőn bocsátják fel: a titkos szeretők utján. Rejtett szőnyegajtón keresztül vezetik be a pompás susogó szobába; melyben senki sincs más, mint ő maga és a herczegnő.
Milyen szép volt La Valliére? az már sokszor el volt mondva. Nekünk olyan keveset használ az, mint egykor Benzerádénak. A költő nem birt lélekzetéhez jőni ennyi kegy, ennyi boldogság s ennyi csábitó pompa közepett. Oh a szegény manzardlakó tudósok olyan zavarba is jőnek mingyárt, ha egy pompás salonba vetődnek valahogy.
La Valliére azt mondta neki, hogy üljön oda mellé. A költő nem mert egészen mellé ülni; csak a causeuse szegletén foglalt helyet. Akkor aztán a herczegnő maga telepedett hozzá közelebb; pompás moir öltönyének hullámai félig eltemeték a szegény szerelmes poétát.
A herczegnő finom fehér kezével egy aranyosszélü levelkét vont ki kebléből; a finom csipkefodrozatok közől; oh boldog csipkék! oh boldog papir!
Benzeráde saját sonettjére ismert abban. A boldogság egészen elfojtá a szavát.
– Kedves Benzeráde, szólt La Valliére azon a csengő hangon, a mit a költők a seraphzenéhez hasonlitanak; én olvastam kegyed költeményét. Nagyon szép, gyönyörü.
Van-e költő, kit az ily kritika el ne ragadna: szép, gyönyörü vers! és ha azt épen az ejti ki, a kihez czimezve van a költemény.
– Nagyon örülök, hogy önt megismertem; folytatá a bájos delnő, olyan közel hajolva Benzerádéhoz, hogy illatos lehelletét érezé arczán s gondolkozni kezde rajta, nem volna-e legrövidebb utja a paradicsomnak, most egyszerre magához ölelni ezt a szép fejet; és összevissza csókolni.
Még várt vele.
– Oh mi régóta keresek egy olyan igazán lángoló lelket, mint az öné, a ki oly mélyen érezni és érzéseinek oly magas kifejezéseket adni tudjon. Önnek minden sora egy drága gyöngyfüzér, kedves Benzeráde; oh mint örülök, hogy önt megismerhetém. Ön nem haragszik rám érte, hogy ide hivattam.
Benzeráde közel volt hozzá, hogy a herczegnő lábaihoz omoljon, s a mit irásban százszor tett már, szavakban is kivallja szerelmét. Csakhogy az a szó sokkal nehezebben jő, mint az irás.
– Én önt egy nagy szivességre kérem; folytatá La Valliére.
– Életemet! vágott közbe a költő.
– Oh azt nem! szólt mosolyogva a herczegnő. Nézze ön, mi zavarban vagyok? Ő felsége Lajos király ezt az érzelemmel gazdag levelet irja hozzám: olvassa ön, megengedem.
Szerelmes levél volt az La Valliérehez a királytól.
– Nekem most erre válaszolnom kellene: de én oly ügyetlen vagyok a fogalmazásban; pedig szeretnék valami elmés, valami költői virágokkal teljes választ küldeni a királynak, hogy bámulna rajta. Ugy-e kedves Benzeráde, ön megteszi nekem, hogy ir egy ilyen szép, érzelemdús viszonzást az én nevemben. Nagyon jól meg fogom adni az árát.
Benzeráde előtt zavaros lett a világ; felugrott, elfutott; csak az utczán vette észre, hogy kalap nélkül jött ki a herczegnőtől. Több chansont nem irt aztán hozzá.
Szegény Benzeráde.