Az albán vérbosszú

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az albán vérboszu
Megjelent: Világ-Krónika IV. évf. 1880. 27. sz. 209, 210–211. old.
Betűhív közlés

Az albánoknál, mint müveletlen hegyi népnél, feltalálhatók átalában ugyanazon nemes és vad sajátságok, melyek a többi ily népeket jellemzik. Az albán barátai és idegenek iránt valódi nemeslelkünek s vendégszeretőnek mutatkozik, ellenségei iránt azonban kérlelhetlenül szigoru és egészen vad természetü. S ily ellenséget nemcsak a külföldiekben lát, hanem hazájában is. A kis nép tömérdek apró törzsekre oszlik, s e törzsek a mily kegyeletteljesen ápolják a családi érzelmeket, ép oly elkeseredett harczot vívnak néha egymás ellen. Korzika szigete volt eddig a leghiresebb európai ország, hol a lakosok között az ugynevezett vérboszu (vendetta) uralkodott, de az albánok aligha tul nem tesznek e tekintetben a korzikaiakon s a vérboszu, azaz a család valamelyik tagján elkövetettsérelem [!] megtorlása a sértő félen vagy annak családtagjain, képezi e kis nép történetét s társadalmi életét. Jogilag egész a legutóbbi időkig a török uralkodott e népen s a török törvénykezés s igazságszolgáltatás állapitotta volna meg ily esetekben is az intézkedés módját, tényleg azonban a török fensőség mindig gyenge és tehetetlen volt s a kis nemzet maga kormányozta magát. Minden törzs önálló köztársaság volt s ennek főnöke a krui, intézkedett belügyekben, külső viszonyok között azonban ő nála is hatalmasabb volt a szokás, az ősrégi vérboszu, a törvény, mely még azon korból ered, midőn Mózes megalkotta ismert «szemet szemért, fogat fogért» parancsát, s e szokás oly szent volt, mint a vallás parancsai. Az atyáért vagy testvérért vérboszut vett arnautát nem üldözte senki s nem is tartotta tettét büntetésreméltó cselekedetnek, sőt «dicsőségét» dalokban megörökitették s hősiessége szájról szájra járt.

A vérboszu néha igen kicsinyes okokból kezdődött, de elmérgesedve nem ritkán egész törzsek küzdelmévé lett. Nemrég történt ily eset Skutari környékén. Egyik albán sertése átment szomszédja földére s ott nehány kukoriczatövet kiturt. A vagyonában károsodott fél a disznót lelőtte, mire a disznó gazdája amannak tehenét ölte meg. E tett már erősebb boszu volt, s ezért a sértő megijedve tettén, a hegyek közé futott. A tehén birtokosa, hogy mégis boszut álljon, ellenségének nagybátyját orozva gyilkolta meg. A nagybátya nem halt meg rögtön s haldokolva megeskette rokonait, hogy érette vérboszut állanak. A két törzs között ezzel kitört a háboru. A gyilkos szintén elfutott a hegyek közé, de a vérboszu szabályai nem is azt követelik, hogy egyenesen a sértő, hanem hogy ennek egyik családtagja bünhödjék s igy, mielőtt a kedélyeket le lehetett volna csillapitani, a két fél részéről 12 férfi meggyilkoltatott.

Néha azonban az ok is sokkal komolyabb. A klementi törzs fejét Niklekát egykor a skutari bazárban egy meggondolatlan török «keresztyén kutyá»-nak nevezte el. Az ingerült arnauta rögtön lefejezte ellenét ott a néptömeg között. A véres harcz nem tört ki rögtön, de az albánok hosszabb ideig nem mertek a városba menni. Időközben a megölt török egyik klementi törzshöz tartozó albánt azon ürügy alatt, hogy fiát megláthatja, a kopliki kis khánhoz csalta ki s ott barátjaival együtt orozva meggyilkoltatta. A véres áldozat természetesen felköltötte a vérboszut. A büszke albán nép nem türte el a sérelmet s midőn más alkalom nem mutatkozott, az est homályában bementek Skutari közelébe is s itt gyilkolták meg a támadót, mint azt jelen képünk hatásos jelenetben föltünteti.

Az ily apróbb harczok rendkivüli izgatottságot idéznek elő. Nők s gyermekek részt vesznek a közös gyűlöletben s nem ritkán egész községek heteken át hadi lábon állanak. Ez is egyik oka annak, hogy a különben is harczias nép férfiai soha sem jelennek meg nyilvánosan fegyver nélkül s az öveikbe szurt tőrök s pisztolyokon kivül rendesen egy-egy Martini puska függ vállaikon. Az orvtámadásnak minden perczben ki vannak téve s ez ellen védeniök kell magokat.