A zöldkalapos ember
| A zöldkalapos ember szerző: Krúdy Gyula |
A zöldkalapos ember az ágyon feküdt, és a zöld kalap a fején volt. Az ágynak nem volt párnája, nem volt ruganyos matraca, az egész ágy egy fegyházkemény szalmazsákból és egy teveszőr takaróból állott. Ugyanezért a zöldkalapos ember pamlag helyett használta napközben. Egy-két óra hosszat szokott heverni itt, mégpedig kalappal a fején, sétapálcával a kezében és fehér kesztyűsen, mert rendesen olyankor szokott eszébe jutni valami meggondolandó, amikor el akart menni hazulról. Gondolkozni pedig csak az ágyon tudott, amelynél keményebben nem feküdt középkori barát. Ezen az aszkétaágyon gondolta ki eddigi életének minden nevezetesebb állapotát. Itt gondolkozott azon, hogyan lehet milliókat nyerni, és mert jól gondolkozott, milliókat nyert. Itt gondolkozott a körülötte levő világ és emberek felett. Innen ítélte, becsülte meg őket. És mert jól gondolkozott, sohasem csalatkozott senkiben. Az ágyon fekve számította ki, hogy mit csinál Lord Darcy, nevezetes barátja a londoni Urak klubjában, sőt talán még azt is eltalálta, hogy lelki vagy szívbéli válsága volt, csak a varázslatos ágyra hevert, és a válsággal járó szenvedések lemúlottak róla. Ez a kemény, hideg, zordon ágy volt az egyetlen, legigazabb barátja. A rideg teveszőr takaró zizegett a fülébe, és megsugdosott neki mindenféle dolgokat. A mennyezet kopár falán egymás után vonultak előtte az emberek, akikre gondolt, és csodálatosképpen úgy látta az embereket az ágyról, mintha nemcsak a kabátjuk, frakkjuk, egyenruhájuk volna kigombolva előtte, hanem a kis csapóajtó is, amely a szív felett van elhelyezve. Beléjük látott, megtudta, hogy mit gondolnak felőle. És kiszámította, hogy mit fognak cselekedni holnap vagy azután.
Az ágyon fekve, a zöld kalap alatt már két órája gondolkozott valamely nem mindennapi eset felett. A zöldkalapos emberrel ugyanis egy furcsa és váratlan dolog történt az elmúlt napokban, két hónappal negyvenedik születésnapja után. Már előzetesen megvizsgálván magát, rájött, hogy szerelmes lett, és úgy tapasztalta, hogy egyelőre gyógyíthatatlan ezen betegsége. A kis színésznő, aki váratlanul megigézte, e percben még sejtelmével sem bírhatott annak, hogy a zöldkalapos ember (több milliónak ura) komolyan szerelmes belé. A zöldkalapos ember ebben is óvatos volt, mint mindenben. A világért sem árulta volna el érzelmeit, csupán ennyit mondott a kis színésznőnek:
- Margit kisasszony, én nagyra becsülöm önt. Ha kegyed hűséges lesz hozzám, gondoskodni fogok kegyedről, valamint tisztelt családjáról.
A zöldkalapos ember utólag többször visszagondolt az elmondottakra, egyenként mérlegelte újra meg újra a szavakat, és azt szerette volna kiszámítani, hogy Margit kisasszony ezen nyilatkozatából mit gondolhat felőle. Rájöhet-e Margit kisasszony arra, hogy mily őrületesen szereti - annyira szereti, hogy még most, napok múlva is (mikor pedig már régen letárgyalta ezt a kérdést a mindentudó ágyon) mint a buborékok fel-felszállottak olyan gondolatok a szívéből, amelyek minden más embernél házassági gondolatnak lettek volna mondhatók. A zöldkalapos ember elhessegette magától mindig a gyöngéd gondolatokat:
- Őrültség volna. Ő tizennyolc esztendős, én negyven vagyok. Sohasem szabad megtudnia teljes bizonyossággal, hogy igazán szeretem, mert a nyakamra ül, többé nem fél tőlem, és előbb-utóbb megcsal. Míg így a félelem, hogy cserbenhagyhatom, ha rosszul viseli magát (mert hisz nem szeretem), meg fogja óvni a ballépésektől.
A zöldkalapos ember, mint ezekből a gondolatokból is látszik, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek egy másodpercre sem jutott eszébe, hogy a Margit kisasszonyok szerelemből hűségesek is maradhatnak. Nem, csak kényszerűségből.
Az ágyon fekve sokáig gondolkozott, és mint mindig, most is eljutott ahhoz az eredményhez, hogy elégedetten letegye a pontot. Elkészült számításával, készen volt a terve.
- Mert mégsem szeretném, ha megcsalna - mormogta magában, bizonyos fájdalommal. (Pedig neki nem szokott fájni semmi.)
Megnyomta a csengő gombját, és a belépő inasnak rendeletet adott, hogy Korponai úr jelenjen meg. (A zöldkalapos ember ugyanis, hogy el ne felejtsük, kastélyában nagy udvartartás közepette élt, és mindenféle urak és szolgák ették a kenyerét.) Korponai úr azon bizalmas emberei közül való volt, akinek szabad volt még azt is megtudnia, hogy a zöldkalapos ember hébe-korba mit gondolna magában. (Azt ugyanis, hogy igazán mit gondol magában, a kerek világon senki sem tudta.)
Öreges, csoszogó járású, zöld mentés vitéz lépett a szobába, akinek piros volt az orra, a füle mellett pedig szépen faragott sastollat hordott.
- Parancsol, nagyságos uram?
A zöldkalapos ember egypár angol aranyat csörgetett a kezében. (Ismerte ugyanis udvartartását. A fiúk Viktória királynő fontjait többre becsülték a magyar körmöcieknél.) Korponai uram is szimatolva emelte fel az orrát, és igyekezett katonásan megállani a régi zöld dolmányban.
- Parancsol? - kérdezte ismételten.
A zöldkalapos ember valahová a szoba másik sarkába nézett, amint fáradt, unott hangon megszólalt:
- Barnabás, a titkári teendők alól egyelőre felmentelek. Ezentúl reggeltől estig a Margit kisasszonyt kell megfigyelned. Nyomában kell lenni, mint az árnyék. Megértetted? Titoktartás és hűség! Elmehetsz, Barnabás.
Midőn néhány perc múlva az ablakból meglátta, hogy az öreg Barnabás, meg-megbotolva rozsdás kardjában, tipegve siet el a fasorban a város felé, ismételten megnyomta a csengő gombját.
- Farkasvölgyi jöjjön! - adta ki a parancsot.
Kétszáz esztendős, nagy szakállú, sárga csizmás lovag lépett be, aki még olyan kardot hordott, mint a német lovagrendek tagjai.
Mélyen bókolt az ajtónál, miközben hosszú sarkantyúját összepengette.
- Farkasvölgyi! - kezdte a zöldkalapos ember, és a bűvös viktóriák csörögtek. - Bizalmas útra küldelek, Barnabásnak ugyanis megbízatást adtam városi teendőkre, Barnabás nyomába mégy, és naponként jelented, hogy hol és merre jár Barnabás a városban. Megértetted? Titoktartás és hűség! Elmehetsz, öreg.
A vitéz bókolt, és csakhamar elügetett a város felé egy kesely lovon.
A csengetésre ekkor újra megnyílott az ajtó, és a belépőben egy idős, vikleres asszonyságot láthatunk, aki azon a jogcímen élt a kastélyban, hogy valamikor szakácsnő volt a zöldkalapos ember édesanyjánál. Kezet csókolt a zöldkalaposnak, és a régi cseléd bizalmaskodásával kérdezte:
- Mit akar tőlem a kis úrfi?
- Márta néni, nyakába veszi a nagykendőt, és elindul hazulról. Megy-mendegél a város felé, be a városba... Megy-mendegél, míg nem látja meg valahol az öreg Farkasvölgyi bácsit. Akkor, elbújik egy kapu alá. Aztán majd elmondja nekem, hogy mit csinál a városban az öreg Farkasvölgyi bácsi.
- Csókolom a kezed, kis úrfi. Megyek is már. Repülök.
A vénasszony madárfürgeséggel sietett el a fasorbeli úton. Fekete viklerje hosszan úszott utána.
A zöldkalapos ember ekkor megigazította fején a zöld kalapot, és így szólott csendesen az ágyához:
- Most pedig elmegyek, és meglesem valamennyit. Mert mégse szeretném, ha megcsalnának, és én azt nem tudnám.
A zöldkalapos ember ugyanis ettől félt a legjobban az egész világon.