A két legkisebb királygyermek
Hol volt, hol nem volt, száz esztendős vén szoknyának egyetlen egy ráncza volt, annak redőjéből bolháztam én ki, hogy volt egyszer egy király, kinek hét fia, hét leánya volt. A király mindegyre aggódott, hol vegyen ő királyi vérbül nőket fiainak, s férjeket leányainak. Végre azon gondolatra jött, hogy a hét figyermek vegye el a hét leányt. Atyjok akaratába mindnyájan belé egyeztek, kivevén a legkisebb fiut és leányt. Ha igy van, szólt az atya, kiadom örökségteket s menjetek, a hol szerencsét tehettek, házasodjatok. Ment a két királygyermek, s már idegen országban voltak, midőn egy erdőségben elestveledtek. Éjjeli szállásul egy lombos fát választának, melly sűrű galyaival a földnek hajolva, némi födélt képezett. Reggel fölébredvén, a leány beszélte testvérének, miként ő álmodta, hogy oda nem messzire van egy város, hol a király lakik, ki nagy idő óta beteg, s még eddig ezer meg ezer orvosnak sem sikerült őt kigyógyitni. Neki azonban egy hófehér ősz ember mondta, hogy a fa, melly alatt háltak, vizet ereszt, ebben fürdessék meg a királyt, s jobban lesz. A fát azonnal körülnézték, s egy hasadékából kristálytisztaságu nedv csepegett. Úti vizedényökbe vettek azonnal belőle, s utnak indultak. Kiértek az erdőből, s csakugyan előttök állott a város. Beérvén, vendéglőbe szálltak, s megtudandók, igaz-e, mit az álom monda, kérdezék a vendéglőst, mi különös a városban? Ez beszéd közben csakugyan emlité a beteg királyt, a számtalan sikeretlen gyógypróbát, s hogy neki nagy büntetés alatt meg van hagyva, ha valami orvos érkeznék vendéglőjébe, azonnal bejelenteni. Én szinte orvos vagyok, mondá a királyfi, s ez segédem, szólt tovább, férfiruhába öltözött nőtestvérére mutatva. A vendéglős azonban bejelenté őket, s a király gyógyitását megpróbálandók, mentek az udvarba. A király teste egy seb volt, s kezét a fanedvvel megmosta az orvos. Más nap örömmel látta ez, miként a mosott hely szemlátomást javult. Azért még azon éjjel kocsin nagy faedénynyel sietett a fához fürdéshez elegendő vizet hozni. Néhány fürdés után a király csakugyan jobbanlett, s az orvos roppant jutalmat kapott. E mellett azonban egy kérelme volt az orvosnak, hogy a király látogassa meg szállásán, s fogadjon el tőle egy ebédet. A király szivesen engedett a kérelemnek, s az ifju, királyilag ékesitett számos szobáiban, nagy fénynyel fogadta őt. A király egyedül látván az orvost, társa iránt kérdést tön, s azon pillanatban a mellékszobábul egy bájoló szép leány lépett ki, kiben az orvossegédre azonnal reá ösmert a király. Most a jövevény elbeszélé sorsukat, s a király nyájasabb lön, főkép a szép segéd iránt, kin szive és lelke egészen megtapadt, mig nem az ösmeretségnek rövideden házasság lőn vége. A királyfi szinte nem felejté utjának czélját, s az ünnepély után ment tovább, ment túl határin ez országnak is, mig nem ott is a fővárosba jutott. Már az utczán lépdelt szép paripáján, midőn egy szózat: „hm! te sem fogsz nálam nélkül boldogulni” hatott egy közel ablakból feléje, s oda tekintvén, egy agg embert látott kinézni onnan. Ő, mintha nem hallotta volna a szózatot, ment tovább, s egyről másról tudakozódása után a vendéglőben, elmondák neki, miként e városban a merész házasulandók nagy szerencsére, de szerencsétlenségre is juthatnak. Mert a királynak van egy lánya, kit öreg dajkáján kivül még senki sem látott. E leányon három jegy van, a ki kitalálja, mi, s hol van az, a leány azé lesz. Ki azonban e válalatra merészkedik, s el nem találja, karóba huzatik, s már kilenczven kilencz jutott eddig e sorsra. Az ifju hallván ezeket, mintegy világos kezdett lenni előtte az emlitett öreg szózata. Gondolá, ez őt is valami szerencselovagnak nézhette, s egy gondolat: talán az öreg tudhat valamit a titokról s jó volna vele megismerkedni, villant át lelkén. Ürügy azonnal volt. Az öreg aranymüves vala, s a királyfi arany sarkantyujának taréja épen elveszvén ut közben, az öreget felkereste, s miután a sarkantyu iránt egyeztek, kérdezősködés után ugyanazt beszélé az öreg, a mit a vendéglős. Az ifju némi gondolkodás után elmondá, ő kicsoda, és sokat igérő tekintettel kérdé az öregtől: valamikép nem segithetné-e őt, ha fellépne? Jó pénzért, igen könnyen, mondá az ötvös. Arról ne busúlj, szólt az ifjú, csak mondd, miként, s előlegesen is ez erszény legyen a tiéd. Az öreg látván a jó aratást, szólt: én egy ezüst lovat fogok csinálni, mellyben herczegséged elférhet, kiállitandom a vásárra. Szinte bizonyos vagyok, hogy a királyi udvaron kivül azt más meg nem veszi, s ha egyszer bent lesz, s rejtekajtaján, midőn tetszik, kijöhet s visszamehet; akkor azután boldogulhat. Ugy lön. A legközelebbi vásáron a királyi palota közelében, csakugyan egy pompás ezüst ló vala kiállitva. Bámuló elég volt, de vevő, drágasága miatt, senki, mig a királyi udvarból egy ember tudakozódott iránta. Néhány pillanat mulva visszatért az; a lovat megvéteté a király, s leányának ajándékozá. A herczeg ekként ott volt már, hová bejutni volt a nehézségek nehézsége, s bent félelem, s öröm közt hallgatta a szép leány ezüsthangját, mulatozásait a karikákon forgó lóval, s mint nevezgeté azt kedves maczkójának. Estve lőn, a titkos szép leány lenyugodott, elcsöndesült körötte minden s csak vén dajkája pislogott nem messze ágyától. De éjféltájon ez is elaludt. Most a mély álom jeleire kilépett a herczeg a lóból, s közeledett, lélekzetét is elfojtva, az ágy felé, s ime a leánynak homlokán a nap, jobb mellén a hold, a balon pedig három csillag ragyogott. A három titkos jelt tudta már a királyfi, s visszaindult rejtekébe, midőn a királykisasszony fölébredt. Kiáltani akart már, midőn az ifjunak egy forrón esdeklő jelére elhallgatott. A bájos szépségű királyfin szinte fölakadt a leány szeme, kinek az elbeszélé most mint, s miért merészkedett ide jönni. A leány a hosszas elzáratást különben is megunván, egyezését adta, s titkon végeztek a fiú kiszabadu1ásáról is, s ezzel az csöndesen rejtekébe ment. — Más nap ennek következtében a lónak egyik fülét letöré a leány, s vitték mesteréhez csinálni, hol megszabadult a királyfi veszélyes helyzetéből. Most ujra megajándékozván az ötvöst, uj sógorához visszatért, hogy pompás kisérettel, s királyi fénynyel térvén meg, királyilag léphessen föl szerencsét próbálni. Számos, szebbnél szebb vitézekkel, pompás lovakon tért vissza a királyfi, s bejelenté magát a királynál, miként leányaért szerencsét akarna próbálni. Az ifju igen megtetszett a fejedelemnek, s annál szivesebben inté, hogy veszélyre ne tegye életét; de ez természetesen biztatá magát, s állott föltétele mellett, azért napot határoztak a csomó megoldására. A nép, mint nagy ünnepélyre, gyült a helyre, hol ez történendő vala, s előre szánták a szép ifjat, s borzadtak sorsától. A válalkozóknak három napot engedett a király, s igy három megfejtési próbát. Első s másod nap, hogy a figyelem annál nagyobb legyen, más jegyeket mondott a királyfi; harmad nap azonban, midőn már a végső szorongásban voltak életeért, fönhangon elsorolá a királyleány jegyeit. A király mindezeket helybehagyólag igazolá, mire a tömérdek sokaság s zenekar örömzaja közt jövendő nejéhez vezettetett a királyfi. Most egész városnak nagy lakomát adott a király, székét átadta vejének, sok esztendőkig boldogul uralkodtak,