Viola (Sárközi György regénye)
| Viola (Sárközi György regénye) szerző: Bálint György |
Sárközi György új regénye
Lakás leírásával kezdődik ez a regény. Kockázatos vállalkozás. Sorsdöntő lehet az ilyen kezdet. Az író végképpen megnyerheti, vagy végképpen elvesztheti az olvasó érdeklődését. A veszteség veszélye nagy, különösen akkor, ha a leírás egy pesti kispolgári lakás kietlen helyiségeit és berendezését ecseteli. De Sárközi György ezzel a pár oldalas leírással mérhetetlen távolságba lendült el minden naturalizmustól. Kevés ilyen izgalmas leírást olvastunk. A szekrények, az ágyak, a díványok és a fogasok, melyeket a regény kezdetén megismerünk, szinte elevenebbé válnak, mintha emberek volnának. Az ócska, cirádás pohárszékből lelki leszültség árad. Mert mindezek a halott tárgyak mély és szimbolikus jelentőséget kapnak azoktól az emberektől, akik közöttük élnek. Az emberek, a regény hősei még meg sem jelentek személyesen, és máris ismerjük őket, bútoraikon és evőeszközeiken keresztül. Ezek a tárgyak olyan élesen és drámaian jellemzik tulajdonosaikat, mint más embereket az írásuk. Szinte mítoszi elevenségre és hatalomra tesznek szert a vízióban, melyet Sárközi elénk tár.
Azután bevonulnak a bútorok közé az emberek, a háromszobás kispolgári lakás lakói. Itt megint felmerül a naturalizmus veszélye. A rideg naturalizmus lényege: érdektelen emberekről érdekesen írni. Aki ezt el tudja érni, az rögtön felismeri és felismerteti az olvasóval, hogy tulajdonképpen nincs is érdektelen ember. Sárközi nagyszerű művészete ezen a ponton szinte csodát tesz: olyan megfigyelőhelyet talált magának, ahonnét a legköznapibb emberek is szinte fantasztikus lényeknek látszanak, és minden egyszerű mozdulat izgalommal teljes és születendő drámák hordozója. Látni kell tudni, ennyi az egész – és ez a legfőbb. Egy távoli bolygó lakója, egy kisgyermek vagy egy éles tekintetű pszichológus számára a legszabályosabb józsefvárosi családfő legszabályosabb orrfúvása is csodálatosan gazdag, bonyolult, hol tragikus, hol komikus élményt jelenthet. Az igazi íróban megvan a marslakó nagy perspektívája, a gyermek friss szemlélete és a pszichológus háttérbe látó bölcsessége. Ez a három tulajdonsága teszi Sárközi új regényét olyan jelentékennyé a mai magyar irodalomban. Alakjai felejthetetlenül plasztikusak és elevenek. Az író szinte reflektorfénnyel világítja meg alapvető jellemvonásaikat: a mellékesek félhomályban maradnak. Egészen magasrendű realizmus ez.
Két hőse van tulajdonképpen a regénynek, egy szenvedő és egy cselekvő. A szenvedő: Viola, Pogányék lánya. A cselekvő: a kispolgári családi élet. Sárközinek van bátorsága, hogy erről az életről kérlelhetetlenül éles ítéletet mondjon, és kertelés nélkül elviselhetetlennek találja. Ez az ítélet minden pátosz nélkül hangzik el, és nem előzik meg elkeseredett konfliktusok. Viola nem az a bizonyos agyonírt, „modern fiatal lány", aki éles harcba keveredik a dohos-szabályos családi élettel. Ellenkezőleg. Viola a kötelességtudás, az önfeláldozás és a lemondás mintaképe. Balzac halhatatlan lányalakjára, Eugénie Grandet-re emlékeztet. De Viola és Eugénie között lényeges a különbség. Eugénie-t fanatikusan kemény, zord és önző atya tartja erkölcsi fogságban, Violát maga a langyos, áporodott levegőjű, savanyú hangulatú otthon. Viola nem keseredik el és nem lázad. Sokkal végzetesebb az attitűdje: megnyugszik. Természetesnek talál mindent. Természetesnek találja, hogy az életben nem történhetnek események, nincsenek kalandok. Sohasem ismeri meg a szerelmet: nem is érzi igazán szükségét. Sohasem megy férjhez. Még azt sem lehet rámondani, hogy elmegy az élet mellett. Az élet megy el őmellette. Örök „quantité négligeable", akit szerencse és szerencsétlenség, öröm és bánat, fellendülés és letörés egyformán elkerül. Nem ismeri a boldogságot, de nem ismeri a boldogtalanságot sem. Csak egy érzése van: szomorú és mély céltalanság, mely hanyatló éveivel egyre növekszik. Hozzátartozóit apránként elsodorja mellőle a halál vagy az élet. Csak ő marad a helyén, mint fa a viharban.
Hányan élnek így, és miért kell így élniük? Ez a kérdés csendül ki ebből a nagyon szép, nagyon emberi könyvből. A kérdés feltevésénél is kerüli a pátoszt Sárközi. Kissé szánakozó fölénnyel, kissé szomorú gúnnyal nézi embereit, és bírálja a típust, melyet képviselnek. Regénye éles és finom korkép és körkép, új távlatokkal és mélységekkel. Sárközi, a nagyszerű lírikus, most elrejti líráját, elrejti, de mégis érezteti. Mert minden sora mögött, mely az élet passzív elejtését mutatja be, ott feszül az élet szenvedélyes szeretete és akarása, és minden szavából, mellyel a nyárspolgárt festi, kiérezni a lázadó, szuverén ember igenlését.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!